Jó tudni, hogy a jobboldalon most erkölcsi parancs a kiállás a hazáért. A hangsúly azon van, hogy most. Bár a miniszterelnök – szokásos rádiós szózatában – általános érvényűnek tartotta ezt. Még azt is állította, hogy „sohasem utálhatjuk jobban az ellenfeleinket, mint amennyire szeretjük hazánkat”.
E kijelentést az a nemrég történt – és a hatalom számára felháborító, azóta is megemészthetetlen – eset váltotta ki, hogy az Európai Parlamentben a magyar ellenzéki képviselők nem támogatták a fideszes jelölt megválasztását alelnöknek. Ellentétben a kormánypártiakkal, akik viszont megszavazták az ellenzékit. Megint csak: most.
A szocialista kormányok idején még nem érezték magukénak – Orbán Viktor kifejezésével élve – ezt az ökölszabályt. (A félreértések elkerüléséért, így nevezik azt a lényegre törően megfogalmazott egyszerű szabályt, amelyhez az ember általában tartani tudja magát.) Ám a fideszesek – akkor még ellenzékben – hosszan triumfáltak például, amikor Kovács Lászlót a többség nem támogatta tervezett uniós biztosi posztján. Öt évvel később tovább is mentek: nemet mondtak Andor László biztosi kinevezésére, és ezzel Szájer József még el is dicsekedett.
Azóta jelentősen változtak az idők. Igaz, Orbán megítélése szerint a baloldal maradt internacionalista – amilyen eddig is volt –, a hazáért pedig kizárólag a magát nemzetinek kikiáltó oldal áll ki. Szavakban persze mindig, de főleg akkor, amikor érdekei azt diktálják. És az ő nézőpontjukból így „hazaárulónak” is lehet minősíteni mindenkit, aki nem úgy táncol, ahogy a hatalom fütyül. Mindez természetesen a kommunikáció és a propaganda bűvkörébe tartozik, amit a helyzet, a körülmények és elsősorban a vezér határoz meg. Aki aztán a rádióban finoman, bár határozottan fogalmaz. A többi pedig a megmondóemberek dolga.
Midőn a miniszterelnök elmagyarázta az ökölszabályt, a műsorvezető még megjegyezte, kár, hogy a fiatalok ezt nem tudják. Mire Orbán reflektált: majd mi megtanítjuk nekik.
Ettől tartottunk. Most és mindörökké.