Történészek régóta vitatkoznak arról, hogy minek van nagyobb szerepe: a revolúcióknak vagy az evolúciónak. Sokan állítják, hogy a látványos és szélsőséges világfelforgatások közel sem jártak olyan maradandó eredménnyel, mint amennyit tulajdonítunk nekik, ellentétben a közösen kidolgozott és megfontoltan végrehajtott reformokkal. Akárkinek hiszünk, azt el kell ismerni, hogy az evolúciónak is mindenképpen nagy jelentősége van. A magyar értelmiség politikailag aktív tagjai azonban mintha kizárólagosan csak a forradalmi átalakulásban bíznának. Minden más smafu, a vicc kategóriába tartozik, szóra sem érdemes. Mintha megrekedtek volna a munkásmozgalom nagy indulóinak hevületénél.
Ám azzal, hogy a részeredményeket nem becsülik, megsértik a demokráciáért, a civil szervezetekért, a szakszervezetekért dolgozó barátaikat. Munkájuk értelmét kérdőjelezik meg. (Pogátsa Zoltán a napokban például kinyilvánította egy fórumon, hogy „szükség lenne Magyarországon szakszervezetekre”, mintha nem léteznének.)
Ez a magatartás azért katasztrofális, mert mindent egy csapásra megváltoztató fordulatra most nincs lehetőség, a közeljövőben sem lesz, másnak viszont - szerintük - nincs értelme, így aztán maradunk ebben a megrekedt kilátástalanságban.
Számos megmozdulás hasonló okokból fulladt ki. Elkezdődött az internetadó elleni, vagy a fekete nővér, vagy a Tanítanék mozgalom, nem csekély átmeneti lelkesedés éltette mindegyiket, de mivel nem váltották meg egy csapásra az egész világot, hát ejtettük ezeket is. A rabszolgatörvény elleni megmozdulások két hónapon át tartó vonulata példátlan a történelmünkben. Volt már egy-egy nagyobb demonstráció, de az együttes, december végén majdhogynem naponta zajló megmozdulások, aztán a január 19-én egyszerre, egy órában 50 városban szerveződött tüntetéssorozat egésze egyedülálló. De ez is le lett fitymálva. „A demonstráció hatósugara és szervezettségi szintje meglehetősen alacsonyra sikeredett” – írta például Böcskei Balázs a 24.hu-n, és a véleményével nem volt egyedül.
Ez a hozzáállás demoralizáló, és ezért káros. Meggyőződésem szerint azok akadályozzák meg, hogy haladjunk a demokrácia felé, akik más sem tesznek, mint a demokráciáról papolnak. Azok ássák alá az emberibb jövőt, akik erről írnak köteteket. Miért? Mert lenézik és érvénytelenítik a kis lépéseket, így aztán az is lebénul, aki óvatosan, egyszer az egyik lábát már előretette.
Tarlós István kihívóival ma újra ez történik. A főpolgármesteri előválasztást a véleményformálók megint fanyalogva fogadják: komolytalan, csak éppen a Jancsi bohóc nem indul, mire jó az egész, nincsenek mögötte tömegek… Kuthi Csaba rezignáltan sóhajtott itt, a Népszavában: „A budapesti előválasztási médiaparádé körtánca folytatódik” – olvashattuk. A régi nagyokhoz, többek között Kamermayer Károlyhoz méri a most indulókat. Kamermayer 23 évig állt a város élén a főváros kiépülésének a legdinamikusabb időszakában. Az előválasztáson indulók pedig eddig még egy percig sem.
A Vasas székházban tartott eddigi legnagyobb jelölti bemutatkozásról is leginkább azt olvashattuk, hogy brutális hőségben zajlott, rengeteg bicikliutat ígértek, és „igazi újdonságot” nem tudtunk meg. De a bizalmatlanság sokszor önbeteljesítő jóslatként hat: úgysem fog nekik sikerülni megoldani Budapest problémáit – mondják, és aztán tényleg nem is sikerül. De ha esetleg nemcsak lerángatni akarnánk azt, aki elöl áll, hanem segítenénk a közös gondolkodást, és aztán tennénk is azért valamit, amit eldöntöttünk, akkor csodák történhetnének. Ma ez gyermekded álmodozás, de ha egyszer bíznánk valakiben, hogy képes elérni, amit közösen akarunk, hogy ki tudja bogozni az összegubancolódott szálakat, és hogy ő az, aki élhetőbbé teszi a városunkat, akkor akadna, aki képes is lenne erre. Lássuk már be: a tehetetlenséget közösen éltetjük.
Az előválasztás során a dolgok formálódnak, az erőviszonyok alakulnak, új arcok kerülnek előtérbe, az emberek érzik, hogy igenis van szavuk, nincsenek a meccsek előre lejátszva. A végére talán az is kiderül, hogy szeretnénk-e mi, budapestiek egyáltalán bármit is, mert ha mi sem tudjuk, mit akarunk, akkor annak nehéz lesz az élére állni.
Barátaim, kollégáim, bölcs értelmiségiek! Építkezni kellene! Egyik téglát a másikra rakni, megfontoltan haladni, közben summázni az eredményeket. És elismerni ezek hasznát, akkor is, ha szerények, akkor is, ha ez alkalommal, kivételesen nem a fanyalgó találta ki azt az utat, ami hozzájuk vezetett.