Akik nem tanulnak a történelemből, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.
(George Santayana)
Születtem 1822-ben a Borsod megyei Szendrőn, meghaltam 1908. június 1-én Nyíregyházán nyolcvanhat éves koromban. Éltem addig családom szeretetében, városom megbecsülésében. Kilenc gyerekem jött erre a világra, hét fiú, két lány, mind egészségesen, és Mariska kivételével, aki kilencvenegyben gyermekágyi lázban elhunyt, mind túl is éltek engem, hál’ istennek.
Mind a kilenc gyermekemnek szerelmetes feleségem, Serog Katalin volt az édesanyja, aki elhagyott bennünket ötvenhét éves korában 1889. október 7-én. Nyugodj békében kedvesem a nyíregyházi temetőben, ahol én is nyugszom karnyújtásnyira tőled! Sírod felett a kedvenc nótádat sírva énekeltem.
Eltörött a hegedűm, nem akar szólani,
Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni?
Nemigen tudhatják, akik eme írást olvassák, hogyan nézhettem ki az életemben, mert nem maradt fenn rólam fotográfia, vagy még nem találták meg. Pedig csináltattam családi fotókat, volt hozzá anyagi tehetségem, és csináltak is rólam az öreg honvédek körében a honvédegyletben, vagy a 48-as pártban, melynek korifeusa voltam, de a papír mulandó árú. Én aztán tudom. Papír és írószer üzletünk is volt Nyíregyházán, azt hirdettem eladni.
„Élénk forgalmú papír-, írószer- és könyvkereskedés 3000 forintos áruraktárral igen kedvező feltételek mellett eladó. Olcsó és szép üzlethelyiség a legforgalmasabb utcában. Bővebbet Hoffmann Adolf Nyíregyházán.”
Azt már nem tudom, eladtam-e, mert csak arra emlékszem, amiről a dédunokám tud, aki eme emlékezést feljegyzi, a bolond, hogy nincs jobb dolga. Azazhogy ez nem is emlékezés, hanem valami hebehurgya szöveg, mert talán az ő idejében írni már így szokás.
Jókai meghalt énelőttem néhány évvel. Pedig fiatalabb volt, mint én. Öreg embernek ifjú lányt feleségül venni nem ajánlatos.
Ellopták szívemet, jól érzem,
Aki ellopta is, esmérem.
Tied vagyok, rabod vagyok,
megkötözött foglyod vagyok…
Megvallom, nemigen értem, hogy írogató utódom miért azt a címet adta az irománynak, amit adott. Az én életemben nem volt elsődleges, hogy boldog vagyok vagy nem vagyok boldog. Sohasem gondolkodtam ezen. Bár természetesen igen boldog voltam és sokszor. Talán jóval többször, mint a legtöbb ember, mert én nem engedtem, nem engedhettem meg magamnak. hogy boldogtalan legyek. Ez bizony ilyen egyszerű: az ember ne engedje, hogy boldogtalan legyen. Ne engedje, ne hagyja, ne tűrje. Na, persze ehhez ember kell, ember és kor kell, morogja a dédunokám, és ebből már megsejthetem, hogy ő nem volt annyira és olyan sokszor boldog, mint én.
Sajnálom. Időben kell élni. És meghalni. Szerencse kérdése.
Az árgyélus kismadár nem száll minden ágra,
én sem fekszem minden nap szép paplanos ágyba…
Haj, de jó is volt élni! De jó is!
Miért ne lettem volna boldog, kérdem tisztelettel, tessék már megmondani? Kilenc egészséges gyerek apja, huszonegy unoka nagyapja, a nyíregyházi honvédegylet titkára, az evangélikus gimnázium támogatója (minden fiam oda járt) és sikeres kereskedő, akinek Nyíregyháza kellős közepén volt a háza is, a boltja is.
Aki járt a városomban, ismeri a Korona szállót. Na most kérem tisztelettel azon az épületen volt nagy betűkkel a nevem: Hoffmann Adolf. Még az a Krúdy gyerek is megírta, az a svihák, akinek a kedves nagyapjával, a százados úrral egy év híján egyidősek voltunk, és sokszor üldögéltünk pohár borok mellett, régi dolgokra, vitézségekre emlékezni, örülni és szomorkodni.
Én voltam az öregebb, de ő a pajkosabb, nagy kópé, nagy nőcsábász. Ahhoz volt tehetsége. Tőle örökölte az a pernahajder unokája, amit örökölt. De csak éljen sokáig! Vagy már nem él? Nem tudom én, nem tudhatok semmit a jövőről. Pedig nagyon kíváncsi voltam rá mindig. Nagyon hittem benne, nagyon szépnek láttam. Szépnek kell lennie.
Azért tettem, amit tettem. Kilenc gyermek, sikeres üzletek, városi megbecsültség, képviselőtestületi tagság, tisztesség, becsület és örök nyertesség a negyvennyolcas párttal.
Éljen Kossuth Lajos! Éljen a szabadság!
Amit ember megkaphat, azt én az élettől megkaptam. Megkaptam, megcsináltam, megszereztem. Kicsordul a könnyem, ahogy az emlékek feltolulnak…
Süvegemen nemzetiszín rózsa.
Ajakamon kedves babám csókja.
Ne félj babám, nem megyek világra.
Nemzetemnek vagyok katonája.
Vagyok ma is, voltam akkor is, amikor (és most idézek, mert anno leírtam) "1848-ban a vészkiáltás, mely Magyarország rónáin és bércein végighangzott, hogy a haza veszedelemben van, hogy jön a német és hozza a rabbilincset a szabadságszerető magyar nemzet lábára, engem a szegény nyomorban élő bóhert is felvillanyozott. Én ugyan mostohagyermeke voltam e hazának, megfosztva minden politikai és polgári jogtól, lenézve, megvetve, de én szerettem a hazámat", szerettem mindhalálig.
Hadnagyságig vittem, magam nem kíméltem, Nagysallón felderítőnek jelentkeztem, a csatában meg is sebesültem, és a nekünk éjsötét Világos után a szebeni internálásból megszöktem. Nem dicsekvés, csak tényközlés, amit itt feljegyzésre méltónak talált a dédunokám. Bár volna mivel dicsekednem. Ötven év Nyíregyházán megbecsültségben, tisztességben, boldogságban.
Úgy reméltem és remélem, hogy gyermekeim, unokáim sem hoznak szégyent a nevemre.
Úgy reméltem és remélem, hogy boldog világ jön el ebben a nagy fejlődésben, amit megéltem.
Úgy reméltem és remélem, hogy jó szívvel emlékeztek majd rám.
Na, ennyi legyen elég mára.
(…)
(A szövegben található információk nagy része Margócsy József: A nyíregyházi Hoffmann-család című írásában szerepel. Hoffmann Adolf leszármazottai közül heten bizonyíthatóan a vészkorszakban vesztették életüket. Ketten a bevagonírozás előtt a gettóban, öten Auschwitzban. Az utóbbiak között volt az író nagyapja és nagybátyja.)
