Egy nagy újdonságot hordoz magában Quentin Tarantino legújabb műve, a Volt egyszer egy Hollywood: míg korábbi filmjeiben rendezői kézjegy volt, hogy kedvenc B-kategóriás műveit megidézte, most a hatvanas évek álomgyárának a kevésbé csillogó oldalát alkotói szempontból mutatja be: hősei a trash produkciókban főgonoszt alakító Rick Dalton (Leonardo di Caprio) és állandó dublőre, sofőrje és barátja, Cliff Booth (Brad Pitt). Nem rekonstruálni akarta a sorsukat – erre talán senki sem volna kíváncsi –, hanem a művészet erejével újraírni a film- és egyéb történeti tényeket. Jelesül: megmutatni, milyen is volt Hollywood, mielőtt a nagy strukturális váltás és Charlie Manson hadjárata megtörtént.
Felvetődhet a kérdés: miben új és más ez a produkció Tarantino korábbi nagy műveihez képes. Első triviális különbség, hogy immár nem újat akar alkotni a mester, hanem tisztelegni azok előtt, akiken felnőtt. Természetesen ezt a maga módján teszi: megalkotott két fiktív karaktert, akik létezhettek volna annak idején. Ez a két fickó, a már említett Rick és Cliff tarantinói archetípus: sokat isznak, brutálisak, amennyiben szükséges, de mindenekelőtt alkotók. Rick az fajta színész, aki a B-filmek rajongóinak az álmát testesítik meg, tehát, ha kell, lángszóróval végzi ki a náci vezérkart – természetesen egy film a filmben szituációban. Rick igazi lúzer, aki színészként limitált, a karrierje vége felé jár – egy western forgatása során egy nyolcéves színészpalánta leány mind mentálisan, mind szakmailag übereli. Persze, ilyenkor ott van az európai karrier lehetősége is, a spagetti western és gengszterfilm olyan rendezőkkel, mint Sergio Corbucci. Erre Ricket a menedzsere beszéli rá, bizonyos Marvin Schwarz – Al Pacino váratlan fellépésében. Hőseink aztán visszatérnek az álomgyárba – Rick olasz feleséggel – és élik tovább a B-kategória gyönyöreit. Amit látunk, sok pillanatában egyedi és lenyűgöző, miközben számos nosztalgikus jelenet túltolt.
Mindazonáltal van a filmnek egy vitathatatlanul izgalmas és lehengerlő párhuzamos cselekményszála, mely Tarantino sajátos értelmezése a Charlie Manson-féle hippikultusznak. Fiktív hőseink többször találkoznak a Manson féle lányokkal, sőt Cliff még a farmra is eljut és a rendező kérésére tárgyalni tiltott, amúgy sokak számára minden bizonnyal botrányos fináléban minden szál összefut, ami történik, az tényleg egyedi és sokkoló.
Talán annyit mégis elárulhatok, hogy brutálisan tombol az erőszak és folyik a vér. Szimbolikusan és valóságosan egyaránt.
