– Az első éves egyetemista fiam annak ellenére felvette titokban a diákhitelt, hogy megbeszéltük, tudjuk finanszírozni a tanulmányait – mesélte Péter. – Csak onnan tudtuk meg, hogy az anyja véletlenül felbontotta a bankszámla-kivonatot, és kiderült, 400 ezer forintot vett fel, majd két nap alatt online eljátszotta…
A történet sokak számára ismerős lehet, hiszen majd mindenkinek rokonságában, ismeretségi körében akadnak fanatikus szerencsejátékosok, akik feltétel nélkül hisznek benne, előbb-utóbb rájuk mosolyog a szerencse, ezért minden lehetőséget megragadnak, hogy játszanak, nem ritkán anyagi lehetőségeikhez képest messze túlvállalva magukat.
Ez derült ki a Szerencsejáték Zrt. március végén közzétett felméréséből is: a játékszervező cég háromévente készíti el szerencsejáték-függőségi térképét, s a tavalyi adatok alapján 2015-höz képest körülbelül háromszorosára nőtt idehaza a játékfüggők száma. Nagyjából 2,5 millió magyart érint a probléma, közülük több mint 300 ezren krónikus játékfüggők, cirka 800 ezren mérsékelten, a többiek pedig az alacsony rizikófaktorú csoportba tartoznak. Még rosszabb a helyzet a 18 év alattiaknál: bár számukra törvényileg nem engedélyezett a szerencsejáték, a 15-17 évesek közel 30 százaléka nemhogy játszik, de már valamekkora függőség is kialakult közöttük, s több mint tízezren komoly játékfüggők, s a korosztály bő kétharmadának már okozott gondot játékszenvedélye.
– Szereztem hamis személyit, hogy tudjak tippmixelni. A zsebpénzemet jórészt erre költöm, ha nyerek, az egészet visszaforgatom. – ismerte el egy kaposvári gimnazista, de szakkifejezéseiből is hamar kiderül, hogy nem ma kezdte a játékot. – Kettes-hármas kötéseket játszom, nagy odszokkal, harmincas-ötvenes szorzókkal, de volt már száz fölötti is. Tétként legalább kétezer forintot rakok fel, de nyereményből volt már, hogy húszezret is megjátszottam. Szerintem összességében pluszban vagyok…
Solymosi Krisztina pszichológus szerint a szerencsejáték-függők jelentős része ugyanezt állítja, gyakran még akkor sem veszik észre, hogy teljesen beszippantotta őket Fortuna világa, amikor már az életkörülményeikre is kihat szenvedélyük.
– A játékfüggőség viselkedési addikció, vagyis ugyanolyan érzést kelt az érintettek körében, mint másoknál az ital vagy a kábítószer – magyarázta. – A kialakulási okok is hasonlóak, a játék sok esetben valamiféle frusztrációra, sokkra, traumára adott válasz, menekülés a valóság elől. Az ismeretségi körükben sokáig titkolni tudják betegségüket, általában csak akkor derül rá fény, amikor komoly anyagi problémáik merülnek fel. Mert eleinte csak kisebb tétekkel, alkalmanként játszanak, majd gyakoribbá válik a kockáztatás, s egyre komolyabb összegeket tesznek fel tétként.
A Szerencsejáték Zrt. felmérése szerint az érintettek hatodának ment tönkre a házastársi, élettársi kapcsolata, hetedük a közeli hozzátartozóival veszett össze, s minden tizenkettedik függő elveszítette az állását.
– Fogadjunk, hogy a Cardiff megveri a Cityt! – győzködte két cimboráját István az egyik kaposvári kocsmában. – Huszonötszörös pénz! A hülyének is megéri!
Társai csak legyintettek, majd amikor István kiment rágyújtani, elmesélték, a férfi tíz éve még átlagos családapaként nevelte két gyermekét, ám a család anyagi helyzete a hitelek miatt megroggyant. István akkor úgy gondolta, lottózással és tippmixeléssel be tudja tömködni az egyre nagyobb lyukat, de két év alatt nemhogy egyenesbe jöttek volna, előbb a kocsit, majd a háromszobás panelt is el kellett adniuk. Felesége végül elvált tőle, s vitte a gyerekeket is, a férfi azóta csak a játéknak él. A munkahelyén online fogad, gyakran élőben is, s kizárólag meglepetésekre.
– Itt, a presszóban is tartozik fűnek-fának, egyszer-kétszer már megverték, ha nagyon elmaradt a fizetéssel – tette hozzá az egyik ivócimbora.
A pszichológus szerint a szenvedély gyakran depresszióval párosul, ami ördögi kör, hiszen a fásultságból éppen a játék jelenti a kivezető utat a beteg számára.
– Magányosak, nem érdeklődnek semmi iránt, nincs hobbijuk – jellemezte Solymosi Krisztina a játékfüggőket. – Igazából a való világról tudomást sem vesznek, csak a játék érdekli őket, az ad egyfajta boldogságot, nem ritkán adrenalin-löketet. Jellemző attitűd, ugyanúgy, mint az alkoholistáknál vagy a drogosoknál, hogy a következő lesz az utolsó, mert akkor úgyis elnyerik a nagy nyereményt. Persze aztán újra játszanak, hogy visszanyerjék a játékban elvesztett pénzüket, vagy ha véletlenül nyernek, akkor pedig még többet akarnak.
Főként, hogy a játékosok környezetében mindig akad, aki nagyot nyer. Akadnak társaságok, melyek profiknak számítanak, s komoly összegeket kockáztatva meg is tudnak élni a fogadásokból. Őket leginkább az különbözteti meg a szenvedélybetegektől, hogy nem megérzés vagy érzelmi alapon fogadnak, hanem hideg fejjel döntenek megannyi elemzés és statisztika után. Vannak köztük olyanok is, akik játékosból tippadók lettek, s már nem abból élnek, hogy kockáztatnak, hanem, hogy másokat látnak el információkkal, stratégiát dolgoznak ki, persze jó pénzért. Sokszor a baráti kártyaasztaloknál is komoly tétekkel zajlik a játék, a szakemberek szerint a fiatal felsővezetők körében például a póker egyfajta stresszoldóvá vált, s nem ritkán súlyos tízmilliók cserélnek gazdát egy-egy összejövetel alatt.
– Amíg az ember kontrollálni tudja a játékot, nem beszélhetünk szenvedélyről – jegyezte meg Solymosi Krisztina. – Aki viszont nem képes leállni, kezelésre van szüksége: a csoportterápia segíthet a leginkább, amikor egy olyan közösségbe kerül a beteg, ahol megértik a hasonló problémákkal küzdők. Mint például az anonim alkoholistáknál. A végeredmény is ugyanolyan: gyógyulásról nem lehet beszélni, csak játékmentes időszakról. Persze ezt ki lehet nyújtani élethosszig, de a játékfüggőben mindig ott marad az érzés, mi lenne ha…
A beismerés az első
A Gamblers Anonymus (Névtelen Szerencsejátékosok) közössége 1957-ben jött létre az Egyesült Államokban, amikor Los Angelesben két, kisiklott életű játékfüggő egymással beszélgetve rájött, akkora támaszt tudnak adni a másiknak, hogy képesek volt abbahagyni a játékot. Azóta elterjedt a módszer a világon, idehaza 1995-ben próbálkoztak először a meghonosításával, a közösség 2001 óta működik folyamatosan. A Névtelen Szerencsejátékosok egy hazai koordinátorával beszélgettünk, aki 15 esztendeje hagyott fel a szerencsejátékkal.
Hogyan tud segíteni a közösség?
A tapasztalatok átadásával. A kívülálló számára ez nehezen megérthető, hiszen nincsenek konkrét irányelvek, utasítások, hanem az egyes történetek, a bizonyos élethelyzetekre másoktól kapott megoldási lehetőségek segítenek. A legnagyobb segítség talán az azonosulás, hogy az egyént megértik a többiek, pontosan tudják, min megy keresztül.
Bárki részt vehet a gyűléseken?
Aki akar, eljön, mond egy keresztnevet, s a történetét. Ha akarja. Eleinte a többség inkább hallgat, s akkor sem kell válaszolni, ha kérdezik az embert, nyugodtan passzolhat. És idővel, a mások élményei-tapasztalatai alapján eldöntheti, melyik utat választja.
Sok a visszaeső?
Nyugaton állítólag 75 százalék körül vannak, akik szakítani tudnak a játékkal, nálunk azért rosszabb a helyzet. De a feltételek is. Nincs annyi gyűlés, pláne annyi helyen, mint szükség lenne rá.
És igény?
Amikor 2012-ben betiltották a játéktermeket és a kocsmai játékgépeket, volt egyfajta megkönnyebbülés, sokan azt hitték, lehetőség híján csökken a függők száma. De az online játékkal nem számoltak, s ma talán rosszabb a helyzet. A játékgépek szem előtt voltak, volt egyfajta kontroll, vagy a játékos oldaláról szégyenérzet, az online játék viszont olyan, mint a zugivászat. Az idei évben viszont mintha nőtt volna a közösség iránt érdeklődők száma.
A játékosok vagy a családjuk indíttatására?
Mivel nem vezetünk semmilyen statisztikát, csak saccolni tudok: nagyjából fele-fele lehet. Komoly út vezet odáig, míg az ember beismeri, hogy szenvedélybeteg. A családja, ismerősei sokkal hamarabb észlelik a problémát, és próbálnak segíteni. De csak akkor lehet, ha a függő is belátja. Aztán jön a többi felismerés, például, hogy ezt csak kontrollálni lehet, kigyógyulni soha.
