Párizsban a sárgamellényesek eddig már húsz alkalommal tiltakoztak az illegális házfoglalókat érintő kilakoltatási moratórium vége ellen. A magyarok is tüntetnek hébe-hóba, igaz, hogy francia társaiknál kisebb vehemenciával, viszont olykor eredményesebben.
Tudvalevő, hogy a magyar hatóságok (különösképp a végrehajtók) a leggorombábbak közé tartoznak Európában. Családostul teszik ki az utcára a jogcím nélküli "önkényes" lakáshasználókat, függetlenül attól, hogy tartozásuk milyen eredetű. Az öt és fél hónapos kilakoltatási moratórium most a végéhez közeledik. Napjainkban azért folyik a küzdelem, hogy meghosszabbítsák, hiszen mintegy tízezer családra vár az embertelen tortúra.
Ami akkor történt, az a szociális érzéketlenség mintapéldája. Az akkori pénzügyi kormányzat megijedt attól, hogy a rászorulók hirtelen megnövekedett nagy száma miatt jelentősen meg kellett volna növelni a nekik szánt támogatás összegét, annyira, hogy az érdemi segítséget jelentsen a rászoruló háztartásoknak. Ekkor szinte észrevétlenül végigsüvített az országon az antihumánus spórolás szele. Az addig minden nagyobb települési önkormányzat által rendszeresen megítélt adósságcsökkentési támogatást megszüntették (a falvakban addig se alkalmazták), majd a még ma is hivatalban lévő fővárosi Fidesz-képviselők (a polgármesterek) sem akartak kilógni a sorból: úgy döntöttek, megszüntetik a rezsitámogatás költségvetési hátterét. Elvégre milyen szégyen lett volna, ha tömegek nem képesek még a csökkentett mértékű rezsit sem kifizetni. Eközben a szociális bérlakások bére is közeledni kezdett a piacihoz.
Prédára váró keselyűként a bankok sem voltak restek. A bajba jutottak házára ácsingózva benyújtották számlát, közben gyakran a követeléskezelők háta mögé bújtak. Szomorú tanulság: mindezen a hosszabb haladék aligha segíthet.