Most, hogy az ügyészség a Quaestor-ügyben kiterjesztette a vádat egy újabb 1,3 milliárd forintos sikkasztási cselekményre – T. Csaba a Soltvadkert és Vidéke Takarékszövetkezet egyes vezetőivel összejátszva fiktív értékpapírügyletekkel leplezte a takszöv vagyonának hűtlen kezelését -, megnyugodhatunk. Van vádemelés, lesz ítélet is. Az ügyészség a helyén van, csapataink harcban állnak.
Már csak ezért sincs igaza a nemrég lemondott bírónak, Keviczki Istvánnak, aki azt állította az Elios-ügy példáján szemléltetve, hogy a Polt Péter-féle ügyészség politikai alapon szelektál – főleg gazdasági ügyekben -, hogy miből lesz büntetőeljárás és miből nem. Hiszen a kormányfő vejéig érő ügyben például volt büntetőeljárás, maga a Legfőbb Ügyészség volt kénytelen helyre tenni az exbírót: a „Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda komoly nyomozást folytatott, amelynek eredményeként megszüntette a nyomozást”. A Keviczki által hivatkozott OLAF-jelentés állításait nem is érdemes cáfolni, hiszen a magyar ügyészség „törvényesen és minden statisztikai mutató szerint – nemzetközi összehasonlításban is – hatékonyan működik”.
Na de akkor honnan veszi a bátorságot magának ez a Keviczki, hogy kijelentse: előre látható volt, hogy egyetlen bíró elé sem kerül majd az Elios-ügy, hogy ők dönthessék el, történt-e bűncselekmény? Mert ha nincs vádemelés, nincs ítélet – legalábbis a volt bíró szerint. Bezzeg, ha némi Kafkát olvasott volna, másképp gondolná, mert tudná, bűn sem szükséges valakinek az elítéléséhez, nemhogy vádemelés. Persze nem azt állítjuk ezzel, hogy a magyar igazságszolgáltatás ártatlan embereket ítél el. Ez is megeshet, de inkább a fordítottjáról gondoljuk, hogy gyakoribb: bűnösöket (bűnözőket) hagynak futni. Mint az Elios esetében is, ahol közvetve maga a magyar kormány ismerte el, hogy valami nem stimmel: lemondott a cég projektjeinek uniós finanszírozásáról.
És ugyanez az érzésünk a mostani vádkiterjesztést is figyelembe véve a Quaestor-ügyről: mintha nem minden felelős ülne ott a vádlottak padján.