Kilencszázötvenhárom március 5-én meghalt Sztálin. Illetve hogy tényleg aznap halt-e meg, csak az ördög tudja. Alvezérei – Berija, Malenkov, Molotov, Hruscsov és a többiek – türelmesen vártak napokon át, amíg a zsarnok szélütötten vergődött a dácsáján.
Orvost nem engedtek hozzá, nehogy a végén még felépüljön. Ha ugyan nem a titkosszolgálati főnök, Berija mérgeztette meg „a népek nagy tanítóját”, mert már o is félt a mindenhol ellenséget szimatoló paranoiás grúz öregembertől. A kibontakozó utódlási pókerben nem osztottak lapot Sztálin fiának, Vaszilij Joszifovics Dzsugasvilinek. Az akkor 32 éves fiatalember szerény képességű volt. Nem lehetett könnyű gyerekkora. Kisfiú volt még, amikor édesanyja, Nagyezsda Allilujeva öngyilkos lett. Ki tudja, eljutott-e a fülébe a pletyka, hogy valójában az apja lőtte agyon egy dührohamában.
Sztálin élet-halál ura volt a Szovjetunióban, de a gyerekeivel egyáltalán nem törődött. Második feleségének hirtelen halála után egy belügyes tisztet bíztak meg, hogy gondoskodjék a fiúról és húgáról, Szvetlanáról. Vaszilij a háború alatt a légierőnél szolgált, a győzelem örömére tábornoki rangot kapott. Egy ideig a moszkvai katonai körzet légierejének parancsnoka, apja halálakor már altábornagy. Nem tűnt ki, abszolút jelentéktelen, befolyás nélküli figura volt. De hát mégiscsak Sztálin fia, ráadásul tábornok, az o nevével akár egy katonai puccsot is el lehetett volna adni. Ez nem hiányzott az elvtársaknak, akik a gyász leple alatt a koncért marakodtak a politbüróban, szabadulni akartak tőle. Néhány héttel a temetés után letartóztatták. Hivatalosan azzal a váddal, hogy egy díszvacsorán államtitkokat fecsegett ki külföldi diplomatáknak, habár ez nagyjából tökmindegy volt a zárt tárgyaláson, ahol még ügyvéd sem lehetett jelen. Vaszilij nem akadékoskodott, szófogadóan bűnösnek vallotta magát. Csaknem hét évet töltött börtönben, „Vaszilij Pavlovics Vasziljev elítélt” álnéven.
Mire kiszabadult, a hatalmi harc lezárult – mint tudjuk, Hruscsov győzelmével. A túlontúl veszélyes és ravasz Beriját, híven a sztálini hagyományokhoz, kivégezték. Molotov és Malenkov viszont „más fontos megbízatást” kapott a párttól, a külügyminisztert Ulánbátorba küldték nagykövetnek, a kormányfőt Kazahsztánba, egy vízerőmű igazgatójának. Ebben rejlett Nyikita Szergejevics és a XX. kongresszus nagy újítása: a kegyvesztettséget meg lehetett úszni ép bőrrel. A Dzsugasvili fiú is túlélte, de szánalmas állapotban. Veszélytelen volt a külvilágra, a vodkát pusztította és önmagát. A „kis Sztálin” egy parányi
moszkvai lakásban, majd egy kaukázusi üdülőhelyen, végül a távoli Kazanyban töltötte egyhangú végnapjait. Az utolsó kopejkáig elitta 300 rubeles nyugdíját, amit a központi bizottság nagyvonalú döntésére folyósítottak neki. Hatott a töményen adagolt etanol, a szomorú agónia nem tartott sokáig. Az egykori rettegett zsarnok szerencsétlen fia 1962. március 19-én halt bele az idült alkoholizmus szövődményeibe, két nappal a negyvenegyedik születésnapja előtt.