Annak idején, NDK-s berlini tudósítóként megtapasztaltam, mit jelent, ha egy országban eluralkodik a gyanakvás. Az emberek stikában hallgatták csak a nyugat-berlini tévé híreit, nehogy a szomszéd is megtudja, hogy „odaátra” fülelnek. Nekem is megvolt a - ha nem is személyre szabott - Stasi besúgóm „Vanek úr" személyében, akinek nem tudva a későbbi sorsát, nem írom ide a nevét. Mire elutaztam, tulajdonképpen barátok lettünk: bevallotta, hogy miért kereste olyan lelkesen a társaságomat.
Innen nézve már kezdem megérteni a buzgólkodását. Lenéztem ezért, azt gondoltam, velünk, magyarokkal, ilyesmi soha többet nem fordulhat elő, annyi mindent megtapasztaltunk az „átkos” években. Emlékszem, a szüleim ezerszer elmondták: ha netán a házmester feljönne hozzánk, és beülne a nappaliba beszélgetni az ilyenkor szokásos cikória kávéra, jobb, ha hallgatok. Tállai bácsinak „fura kapcsolatai voltak”, ennek a számlájára írták, ha valakihez egy látogatása után bekopogtak a „hatóságok”.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de amikor a második Orbán kormány az első kétharmaddal nagytakarítást tartott a közhivatalokban, kiadták az utasítást: akiket elbocsátanak, nem szabad sem az állami, sem az önkormányzati szférában alkalmazni. A személyzetisek önvédelemből is gyanakodtak, ezeket a páriákat jobb, ha távol tartják mindenféle hivataltól. Azóta eltelt majd tíz év, az irodákban az emberek újra megtanulták tartani a szájukat. Az egyik minisztériumban dolgozó ismerősöm mesélte, a munkatársak görcsösen ügyelnek, nehogy valami olyat mondjanak egymás előtt, amiből később problémájuk lehet. Még véletlenül sem derülhet ki, hogy valaki nem a közszolgálati médiából szerzi az információit, aki pedig nagyon ragaszkodik a posztjához, az reggelente látványosan a kormánylap olvasásával kezdi a napját.
Hamar bélyeget sütnek bárkire. A saját kommunista múltján frusztrálódott házelnök szerint aki a T. Ház másik oldalán ül, az a neobolsevista csőcselék tagja, elkényeztetett balos zsúrfiú, anarchista, neveletlen kocsmatöltelék, jobb esetben is szimpla ügynök. A stempli működik a Házon kívül is. A városokban, a falvakban másodrendű állampolgár, akiről elterjed a környéken, hogy nem tetszik neki a rendszer. A jó szomszédok jelentenek a hivatalban, a közmunkások beárulják a másikat, hátha amazt kizárják, és akkor ők kaphatják meg a helyét…
A napokban egy régi munkatársammal találkoztam Európa túlsó felén. A 90-es évek végén, az első-Orbán kormány idején vesztette el az állását, amikor sok újságíró utcára került. Mindennel próbálkozott, de elutasították. „Gyanakodtak, féltek tőlem, talán azért akarok bármilyen alantas munkát elvállalni, mert be akarok épülni, és megírni, amit látok. Pedig csak élni akartam”. Csomagolt, és örökre elment az országból. A bizalmatlanság tönkretette az életét. Azok a közalkalmazottak is így járhatnak, akiket az elmúlt hetekben tettek utcára. Bárhol kopogtatnak majd, ferde szemmel néznek rájuk is: ki tudja, nem a rendszer páriái-e?
Belegondolni sem merek, milyen esztendő vár a családjukra.