A hableány keze remeg. Háttal áll: az arca nem látszik. Egyedül van. Türkizkék uszonya halványan csillog az alakját megvilágító lámpa fényében. Körötte minden sötét. Reszket, remeg, ráng. Örült ugrálásba kezd, majd megmerevedik. Két világban egyszerre élni: szinte kibírhatatlan.
Bizonytalan, hadarja mesterkélten csevegő hangon. Mindent nehéz elkezdeni és befejezni. És azt sem tudja, elég érdekes-e, amit mond.
Ahogyan a többiek sem: a színpadra lépő rózsaszín hajú, halványbőrű, tornanadrágos, és a szőke, cowboyruhás nő is folyton kérdeznek. Magukat, egymást, és a közönséget.
Két Berlinben élő magyar, Bazsó Adrienn, és Néder Panni, és egy magyar gyökerű német, Charlotte Mednansky gondolkodik együtt a nyugati klímához alkalmazkodni próbáló kelet-európai identitásról. A berlini Theaterdiscounter színpadán ordítanak, táncolnak. Énekelnek, mantráznak, viccelnek. Történeteket mesélnek: a magyar nagyapáról, aki szilvásszekéren döcögött el Németországba; a színműről; idegösszeroppanásról; kerítésről, nemlétező menekültekről; genderszakokról; CEU-ról, plakátokról, április 8-ról; szégyenről, válságról, álmokról. Arról a kétségbeesett dühről, amit az érez, aki úgy dönt, nem próbálkozik tovább. Azokat a kérdéseket feszegetik, amelyekről rég nem beszél senki.
– Mert nektek, ugye, nincs is honvágyatok? – tudakolja a cowboykalapos. Orra alatt rajzolt bajusz sarjad: köztudomású, hogy a női szereplőket jobban tisztelik, ha van rajtuk valami férfias. Das ist eine complicated question, vágják rá, mint ahogyan még több ezer elvándorolt magyar, mielőtt családról, barátokról, illatokról, politikáról, a novemberi hetes buszról, gyűlöletről és cinizmusról bonyolódnának végeláthatatlan fejtegetésekbe. Keverik a nyelvet: egyszerre tizennégyet, könyörtelenül emlékeztetve a kivándorlással járó keserédes traumára: „Tulajdonképpen bármit mondhatok, mert úgysem értik”. A harsány jelmezek alól kikandikál az örökösen fojtogató megfelelni vágyás és a kisebbségi komplexus. – Mi van, ha mégsincs mit mondanom? Ha egy darab szar vagyok? Ha csak egy átlagos, érdektelen, tehetségtelen, kelet-európai nő vagyok? – kérdezi a rózsaszínhajú. Válasz nincs.
Három éve írta meg Néder Panni a Wann hast du das letzte Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? első változatát, amikor vendégdiákként a berlini Ernst Busch színművészeti főiskolán tanult. A szöveg azóta is folyamatosan változik: hozzásimul a szereplők és a politika alakulásához.
Nincsenek kellékek, nincsen díszlet sem. De hát kinek is hiányoznak, amikor egy elszánt tekintetű, sellőuszonyú nő éppen azt tudakolja az embertől, hogy „És te mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?”. Zavarba ejtő kérdés, pedig sokkal fontosabb, mint a legtöbb dolog, ami foglalkoztat minket, szögezi le Bazsó, Mednansky és Néder. És amilyen profán, úgy rántja le az összes egybegyűltet – színészeket, nézőket, kül- és itthoniakat – az elemi, hétköznapi szorongások mocsarába; a rémek közé, akiket mindenki ismer, akárhol is él.
Öntudatlan rettegéseinket öniróniával, nevetve, szívszorítóan csomagolják ki a színpadon. Szól-e valaki, ha ebédkor spenót ragad a fogam közé? Biológiai óra. Előítéletek. Álintellektus. Nem tudom, hogy írják. Szexuális frusztráció. Tiszta szívvel. Szörszál az állon.
Ehhez nem kell külföldön élni. Hiszen nem csak a hableányok keze remeg.
