Zsúfolt, nedves, alacsony komfortfokozatú lakásban senyved mintegy 1,5 millió ember - a Habitat for Humanity Magyarország lakhatási szegénységről szóló 2018-as jelentése szerint pénzhiány okán esély sincs rá, hogy ezeket a lepusztult otthonokat felújítsák. További 1-1,5 millió ember szintén úgynevezett lakásszegénységben él, igaz, az ő hajlékaik már egy kicsit jobb minőségűek. Ingatlanjaik azért "rossz minőségűek", mert rossz a műszaki állapotuk, lepusztult környéken vannak, jogi vita tárgyai, és így tovább.
A jelentésből kiderült az is: a 4,4 millió magyarországi lakóingatlan nagyjából 80 százaléka nem felel meg a korszerű műszaki és energetikai szempontoknak. Eközben minden harmadik háztartás jövedelméhez képest irreálisan sok pénzt költ rezsire, bérleti díjra vagy lakáshitelek törlesztőrészleteire - utóbbit sokan épp a lakások rossz állapota miatt, felújítás érdekében veszik fel. Nem csoda, hogy az elmúlt években egyre szembetűnőbb folyamat az eladósodás: jelenleg nagyjából 1,4 millió háztartásnak - a háztartások harmadának - van valamilyen hitele, a háztartások legalább 13 százalékának pedig 60 napon túli közműhátraléka, miközben 750 ezer végrehajtási ügy van folyamatban.
A különböző problémák együttesen pedig olyan ördögi kört alkotnak, amit a jelentés lakásszegénységi csapdának nevez. Ebben leginkább az alacsonyabb jövedelmű, szegényebb háztartások érintettek: ők sokkal nagyobb valószínűséggel élnek az ország olyan területein, ahol nem érhetők el alapvető szolgáltatások, jobban érintik őket az energiahatékonysági problémák, illetve jogilag is sokkal kiszolgáltatottabb a lakhatási helyzetük. A tehetősebb háztartásokhoz képest nagyobb arányban és jövedelmükhöz képest is nagyobb lakáshiteleket kénytelenek felvenni. Jövedelmük nagyobb százalékát költik lakhatási költségeikre és nagyobb eséllyel lesznek hátralékosok. Ha valaki egyik-másik téren tud is javítani a helyzetén, a többi probléma rendszerint visszarántja.
A jelentés készítői megjegyzik, a lakásszegénységi csapda megszüntetése, a hátrányok csökkentése ideális esetben az állam feladata lenne. Ehelyett a lakhatásra fordított közpénzek döntő többsége a tehetősebb családokat támogatja, például a családi otthonteremtési kedvezménnyel, a CSOK-kal. A központi költségvetésben a rászorultsági alapon nem célzott lakhatási célú kiadások a nagyjából kilencszeresen múlják felül a háztartásoknak nyújtott, rászorultsági alapon célzott kiadásokat. A jelentés szerzői szerint az állam látványosan kivonul a lakhatási szegénység kezeléséből, a problémát a helyi önkormányzatokra hárítja - egységes szabályozás vagy központi támogatás nélkül. Így a települések többségének nincs is elegendő forrása a megfelelő beavatkozásra.
