Van a Népszava impresszumában két név, amely mögött nem áll titulus. Csak úgy állnak önmagukban, éppen úgy, ahogy illik állniuk azoknak a neveknek, amelyek viselőiről mindenki tudja, kik ők. Fejtő Ferenc és Andrassew Iván. Az egyikőjük, Fejtő, tegnap lett volna 109 éves, tíz éve hagyott itt bennünket. Andrassew három éve. Fejtő szobra ott áll a Szent István parkban, vele szemben Iván padja, a Papad. Ő volt az első Fejtő-díjas újságírója a Népszavának; amikor megkapta, még élt Fejtő is (2006). Ez a park most a közös gondolati otthonuk, otthonunk. Azt reméltük, nem csak az övéké. Hogy vannak rosszabb idők, de van egy hely, ahol találkozva rájövünk, mi is a mi dolgunk. Ahogy tudta Fejtő, és ahogy tudta Andrassew is.
Csak mintha mi nem tudnánk. Mintha elvesztettük volna azt az utat, amelyet ők jelöltek ki számunkra. Az emberség útját. A megértését, az odafigyelését. Fejtő és Andrassew – generációs különbség, és mégis közös humanitás. Mit is írt Fejtő? „Polgár vagyok, mert kissé szeretem ellenségeimet, többre becsülöm a vitát a tannál, s csak olyan szellemi rendben érezném magamat egészen jól, amely a kételkedés szabadságát törvényesen biztosítaná.”
És mit írt Andrassew? „Ateista vagyok, nem tisztelem az Istent, mert nincs, de tisztelem a vallásokat, mások Istenét – ameddig ők tisztelnek engem”.
Ma nincs biztosítva a kételkedés szabadsága, és mások nem tisztelnek bennünket. Azt gondolnám persze, és hiszem, hogy FA (Fejtő és Andrassew) szintén, hogy éppen ez a helyzet szorít bennünket arra, hogy megküzdjünk az igaz szabadságunkért. Fejtő azt írta: a népnek küzdeni kell, mert a demokrácia nem Télapó, amely az asztalunkra röpíti a sült galambot. A nép azonban most nem küzd, nem érdekli a sült galamb. Úgy gondolja, hogy nincs az a sült galamb, melyért érdemes küzdeni. Túlél.
Tíz évvel ezelőtt, amikor ezt a Fejtő-szobrot felállítottuk, azt reméltük, ez lesz az a hely, ahol majd mindig találkozunk, egyre többen, és ha egyszer arra lesz szükség, innen fogunk elindulni azért a bizonyos demokráciáért. Hogy ha úgy adódik, szűk lesz számunkra a Szent István park, mert annyian leszünk, akik a szabadságot akarjuk, és teszünk is érte. A parkban azonban nincs sokaság. Egy-egy kóbor lélek ül le Iván padjára, és néz szembe Fejtő szobrával. Talán el is gondolkodik egy picit; ők ketten most mit csinálnának itten? Mit írnának, mit mondanának? Volna-e bármi aktualitása az emberi hangnak, a megértésre való törekvésnek? Tudnának-e nekünk valami biztatót mondani? Akarnának-e? Vagy ők is csak az egyéni túlélés lehetőségével törődnének?
Biztosan hiszem: nem. Cselekednének. Mélységes csalódottsággal, de erős hittel. Vagy, ahogy Fejtő írta: „Az ember cselekedjék jelleme szerint, s ha jelleme meghasonlott, mint az enyém, cselekedjék meghasonlottan”.
Igen, itt vagyunk. a jellemünk már meghasonlott, kissé összetörtek bennünket. Összetört bennünket ez a hibrid kor. De attól még cselekedhetünk. Ha meghasonlottan is – cselekedjünk.