Nem emlékszem, hogy az Állami Számvevőszék valaha is olyan kirohanást intézett volna a magyar kórházak gazdálkodása ellen, mint amilyet most a szervezet elnökétől olvashattunk. Nem ismétlem a jelzőket, csak annyit jegyeznék meg, hogy semmiképpen nem harmonizált a magyar kormány eddigi megállapításaival; azokban mind az állt, hogy a magyar egészségügy nagyszerű színvonalon teljesít.
Vagyis, látszólag, Domokos László nekirontott az Orbán-rendszernek, hiszen annak már több mint nyolc éve volt arra, hogy rendet tegyen a kórházak háza táján. Nicsak, gondolná az ember, mennyire felbátorodott ez a volt Fidesz képviselő, a pártok lerohanása után – amelyből azért gondosan kihagyta a Fideszt – most a kormány orra alá tör borsot. Lám – Orbán szabadsága ide, lemerült akkumulátorok oda –, a kabinet legott ülést is tart, hogy megvitassa a helyzetet. Hiába no, az Állami Számvevőszék komoly szervezet, annak a bírálatát nem lehet félvállról venni. Én sem tenném, ha nem bujkálna bennem az az érzés, hogy itt teljesen másról van szó. Konkrétan arról, hogy dönteni szeretnének a kancellárok kinevezéséről, miáltal a sok-sok, az egészségügybe beáramló pénz azonnal állami felügyelet alá kerülne. Vagy talán én vagyok a bizalmatlan, a rosszhiszemű, hogy azt feltételezem: Domokos most is csak egy csavar a gépezetben, akinek arról kell gondoskodnia, hogy a döntés kellően alá legyen támasztva?
Mert hogy az Orbán-rendszerben így megy ez. A miniszterelnök mindig megtalálja azokat a szereplőket – legyen az képviselő vagy civil, vagy csak az adott szakma egyik képviselője -, akik hajlandóak eljátszani az előkészítő szerepét. Akik hajlandóak úgy megjelenni a közvélemény előtt, mintha egy fontos társadalmi akarat megvalósítói, egy tarthatatlan helyzet feltárói volnának.
Olvashattuk például, hogy a kertek alatt lopódzó sajtókamara létrehozását egy látszólag független újságíró kezdeményezné, azaz a sportújság főszerkesztőjének elméjéből pattant ki a gondolat: szükség van egy ilyen kamarára. És láss majd csodát, az alulról jövő kezdeményezést a kormány is támogatni fogja, de persze nem azért – fogja mondani -, hogy ennek a szakmának is a kezében legyen a póráza. Hiába fognak tiltakozni egyesek, hangjukat simán elnyomja az Orbánhoz hű emberek hozsannázása. És ahogy lesznek kórházi kancellárok, kezükben a sok-sok pénzzel, lesz majd sajtókamara is, amely meghatározza, ki írhat újságot, vezethet műsort, lehet jelen blogjával az interneten. Orbán pedig újra csak hátradőlhet elégedetten: nem ő akarta így, mint ahogy az egyéni képviselői indítványok esetében sem, ő legfeljebb nem tudott, nem akart ellenállni az alulról jövő kezdeményezésnek.
Mondom, így megy ez, és mi csak tehetetlenül nézzük a színjátékot; saját életünk nézői vagyunk. Tudjuk, látjuk, hogy Orbán a rendező, ő mozgatja a szálakat; azt is, hogy minden szerephez talál megfelelő embert; mi több, azt is tudjuk, hogy nekünk milyen sorsot szán. Mégis tehetetlenek vagyunk. Várjuk, hogy beteljesedjen az akarata.
Orbán 2030-ig lát. Mi – és a bábjai – a holnapot sem.