Hogyan telefonáljunk? Pontosabban: hogyan ne? A távbeszélési szokások alapvetően megváltoztak a hordozható készülékek megjelenésével. Régen még így köszöntünk: Halló, itt Kovács lakás. És persze nagy tere volt az úgynevezett telefonbetyárkodásnak is, mert a telefonkönyvek minden személyi adatot nyilvánossá tettek, de ennek azért voltak jó oldalai is. Ezek az idők azonban már elmúltak.
A mobiltelefon igazi jelentőségét elnevezése is mutatja: függetlenek lettünk a vonalas hálózattól, már nem kell utcán telefonfülkéket keresgélnünk, ha sürgős beszélnivalónk van, ám mi is könnyebben elérhetőek vagyunk, és elterjedt a telefon-függőség mint gyógyíthatatlan népbetegség. Világszerte tapasztalat, hogy nem mindig azért beszélünk, mert mondanivalónk van, hanem azért keresünk mondanivalót, mert a kezünkben ott szorongatjuk a kommunikáció eszközét, és zavar, ha tíz perce már nem beszéltünk senkivel. Szeretjük, ha hívnak bennünket, ezért látni, hogy ha nyilvános helyen megszólal egy csengőhang, mindenki lázasan kutatni kezd a saját telefonja után.
Mi van, ha éppen ott és akkor nem szeretnénk beszélni azzal, aki hív? Nem kell mindig mindenkivel mindenhol társalogni, de illik egy üzenetben regisztrálni, hogy érzékeltük a hívást.
Tehát: hogyan telefonáljunk? Már a köszöntéssel is komoly gondok vannak. Még mindig a legszerencsésebb a halló, mert ezzel jelezzük, hogy vonalban vagyunk (bár az csak szép legenda, hogy a „hallom” szóból ered, amit Puskás Tivadar mondott első távbeszélgetésekor). Bemutatkoznunk gyakorlatilag majdnem felesleges, hiszen a hívó többnyire tudja, kinek a számát nyomkodta, és mi is tudjuk, hogy ki hív, ismeretlennek pedig - amíg nem tudjuk, mit is akar tőlünk – felesleges: könnyen lehet, hogy csak téves hívásról van szó, amivel szükségtelen adatokat adunk ki. Kerülendő a mondjad, még rosszabb a nyomjad, valamint a mi van? kezdőfordulat.
Sokan szeretik megvillantani új készüléküket, vagy fontosságtudatuknak tesz jót, ha hívást kapnak, ezért tömegközlekedési eszközön vagy színházi szünetekben, lehetőleg a legsűrűbb tömegben igyekeznek feltűnően hangosan beszélni, közben körbe is pillantanak, hogy felmérjék a hatást. Igazán intelligens emberek ilyenkor félreállnak egy sarokba, és röviden, halkan elintézik, amit el kell intézni. Nem szerencsés fogadni a hívást, amikor éppen egy üzlet pénztáránál fizetünk, és mögöttünk többen állnak sorba, természetesen tilos vezetés közben, de nem tanácsolnám kerékpáron, ha egy fekvőrendőr (helyesen magyarul: sebességkorlátozó útelem) felé kormányozunk, mert nagy bukás lehet a vége.
A rövid üzenetekre általában nem vonatkoznak illemszabályok, itt a cél a tömör, értelmes fogalmazás, nem kötelező - de kedves - a megszólítás, és az aláírás, amit jól helyettesít egy monogram. És persze, az sms-ek története sokszor a félreértések története, ezekről mindenki tudna mesélni, de hát az sms akkor jó, ha rövid, ez a lényege. Én is kaptam már ilyen üzenetet: ma délután négykor Adrienne.
Ebből tudtam, hogy vár a fodrászom.
