– Próbáltam Judas Priest-pólóban jönni, de az eredeti darabokat elkapkodták a koncert előtt, replikát meg nem akartam. Marilyn Manson és Gene Simmons nemrég levetette egy-egy rajongó pólóját, mert azon más zenekar szerepelt. Mit szólna, ha megjelentem volna Iron Maiden-pólóban?
– Engem biztosan nem idegesít fel az ilyesmi, elvégre az ember nem csak egyetlen zenekart kedvel. Én is szeretem az Iron Maident! Biztos vagyok abban, hogy a többieket sem érdekelné.
– A kritikusok és a rajongók is egyetértenek abban, hogy a 2018-as Firepower hosszú ideje a legjobb albumuk. Érezte ezt a felvételek közben?
– Igen. Azonnal tudtuk, amint Scott-tal megkaptuk Richie-től, Glenntől és Robtól a dalstruktúrákat, és elkezdtük megírni a dobot és a basszustémákat, hogy erős album lesz. Tom Allop és Andy Sneap producerelte a lemezt, akik tartották a frontot, amikor Glenn nem volt jól, Mike Exeter pedig, a hangmérnökünk elképesztő munkát végzett.
– Van, hogy megcsalja a szimata? Hogy meggyőződése, hogy valamiből sláger lesz, de mégsem?
– Igen, időről időre ez is előfordul. A lemezcégeknek, például annak idején a CBS-nek, néha más volt a véleményük arról, melyik legyen a kislemezdal, mint nekünk. Volt, hogy azt mondtuk, oké, hisz mindenki a legjobbat akarta. És persze néha nem jött be, nem úgy vagy nem az szólt, amit akartunk.
– Van titkos kedvence? Amiből sohasem lett igazán nagy sláger?
– Az egyik kedvenc dalom mindig is a Dissident Agressor volt. Mert olyan nyers, izgalmas, nem hétköznapi. Erőteljesen indít, rövid, alapvetően semmi más, csak két gitár, dob, basszus, ének – nagyon kevés utómunka, mégis fenomenális.
– Ma már hallottam rajongót, aki előre reklamált, hogy ma nem játsszák az Electric Eye-t. Gondolom, nem egyedi eset… Hogyan válogatják a dalokat egy adott turnéra?
– Tudja, ez egy rémálom. Szeretnénk olyan sokat játszani az új dalokból, amennyit csak lehet, csakhogy háromnál többet egyszerűen nem lehet, mivel minden friss dal kiüti valaki régi kedvencét. És minden egyes turnén ez megy! Van, amit nem lehet kihagyni, de próbáljuk rotálni a dalokat, frissíteni a dallistát, tavasz óta ezen a turnén is már többször cseréltünk. Egyszerűen nem tudunk mindenkinek a kedvére tenni.
– Jó nagy vihart kavart tavaly, amikor Rob Halford két Judas-slágert is előadott egy díjkiosztón a Babymetal nevű japán kawaiimetal-együttessel, amelyik – nagyon leegyszerűsítve – a távol-keleti popot ötvözi a metállal. Sokan árulást kiáltottak. Hogy látja: a metálrajongók ennyire csőlátásúak?
– Ez valahol természetes. Csakhogy közben a babymetal megismerteti a műfajt olyanokkal, akik korábban semmilyen kapcsolatuk nem volt vele. Mi is csináltunk kommersz dalokat, amelyeket lejátszhatott a rádió – e nélkül a heavy metal nem lehetett volna olyan népszerű, mint amilyen. Az ilyen dalok fontosak: valaki megkedveli a Living After Midnight-ot, aztán az egész albumot, végül eljön egy koncertre. Ez így jó! A Babymetal szerintem jópofa.
– A Judas Priest imázsához vizuálisan – a klipekben, az öltözékben – mindig is hozzátartozott a finom önirónia.
– Igen. Tényleg nem szabad túl komolyan vennünk magunkat! A legfontosabb úgyis az, hogy jól szórakozzunk, nem?
– Mi kell ahhoz, hogy jól érezze magát a színpadon? És ez most nem egy alattomos célzás a szex, drog és rock and roll közhelyre.
–Jól kell aludnom.
– Ez mennyire jön össze a turnék alatt?
– Úgy osztjuk be az időnket, hogy tudjunk töltődni. Az energia mellett a közönség is sokat számít: ha érzem, hogy értékelik, amit csinálunk, nem is kell más.
– Érzékelik, hol vannak a rajongóik határai? A Turbo például legendásan megosztó lemez, egyesek szerint a műfaj megcsúfolása, a koncerteken mégis mindenki teli torokból üvölti a címadó dalt. Fel lehet azt lemezkészítés közben mérni, hogy eddig, és ne tovább?
– A Turbo idején az előző, Defenders of the Faith című lemezünket akartuk felülmúlni. Kerestünk valamit, ami új, ami több, de legalábbis különleges. Ekkor használtunk először gitárszintetizátorokat, és hát egy kicsit túltoltuk. Egy kissé túlságosan is más lett. De visszautalok a kommersz dalokra: a rádiók, tévék imádták. Szóval jó dolgok sültek ki belőle: megnyert egy csomó embert a műfajnak. De az világos volt, hogy nem mehetünk tovább ezen az úton.
– Hagyományosan nem vesz részt a dalszerzés első szakaszában. Ettől még kritizálja azt, amit a többiek csinálnak? A Black Sabbath-tagok például megmondták Ozzynak, hogy egyszerűen nem adhatnak ki egy God Is Dead (Isten halott) című dalt kérdőjel nélkül a címben – bele is került. Önöknél hogy megy ez?
– Hát, ha valami nem tetszik, akkor a legjobb, ha az elején megmondod. Lehet, hogy még ilyen esetben is úgy marad, mert a többség akarata dönt, de muszáj szólni. Nyitottak vagyunk egymás véleményére, és ha kell, változtatunk szöveg- és dalrészleteken. Ráadásul a kommercializáció egyben azt is jelenti, hogy vigyáznunk kell: népszerűek akarunk maradni, kurrensek, nem csak a saját, de a műfaj érdekében is – miközben, ugye, a rádiókat is ki kell szolgálnunk.
– Mikor tekintettek először a Judas Priestre márkanévként?
– Márkanévként? Hm. Nem vagyok biztos abban, hogy valaha is így tekintettünk rá. Sosem kereskedelmi megfontolásból tettünk dolgokat, hanem azért, mert épp azt szerettük volna. Ha valami eszünkbe jutott, nem azt fontolgattuk, mit szólnak majd ehhez a rajongók vagy a lemezcégek, hanem bementünk a stúdióba, és nyomtuk. Más együttesek ezt sokkal tudatosabban csinálták, lehet, hogy nekünk is úgy kellett volna?
– Képzelje el, hogy mától minden egyes este fel kell lépnie az idők végezetéig, de csupán egyetlen dalt játszhat. Mindig ugyanazt.
– Ez maga lenne a pokol.
– Melyik dalt választaná?
– Valami olyasmit, amit már egy ideje nem játszottunk. Talán a Dissident Agressort. Holnap persze lehet, hogy mást mondanék.
