– Mintha ma lett volna, olyan tisztán emlékszem arra az éjszakára. Mindenki lefeküdt már aznap este, a fiam, a négy és fél éves kisunokám, a férjem, meg én is. Éjfél után durranásokra, meg felvillanó fényekre riadtunk. Nem tudtam, mi történik, a férjem mondta, hogy lőnek ránk – idézi fel a galgagyörki faluszélen álló házuk előtt a 2008. július 21-re virradó éjszakát Bangó Lászlóné. – Megúsztuk, nem találtak el senkit, de ez csak a szerencsén múlt. Később kiderült, ide is ölni jöttek!
Az asszony férje, Bangó László a házuk erdő felőli oldala felé int: a mindmáig vakolatlan épület egyik ablaka mellett ma is ott vannak a téglákban a lövedékek ütötte lyukak. – Nem voltam otthon, telefonon hívtak másnap kora reggel, hogy a faluban rálőttek házakra. Nagyon nem értettem, hogy ki és miért lövöldözött – eleveníti fel Matejcsok Zsolt, a falu akkori egyik képviselője, jelenlegi polgármestere azt, hogy miként értesült az esetről.
Ahogy őt, az egész falut megdöbbentette a lövöldözés, de az csak sokkal később vált világossá számukra, hogy kik és miért sorozták meg három roma család házát. Először mindenki arra gyanakodott, hogy az ügy hátterében egy másik, nagy indulatokat kiváltó eset áll. Nem sokkal korábban helyi roma és nem roma családok kerültek összetűzésbe, ami miatt megjelent és fenyegetően lépett fel a faluban a Magyar Gárda, ezért mindenki a szélsőséges szervezet tagjait sejtette az támadás mögött. Később derült ki, hogy a gárdisták csak közvetve játszottak szerepet az ügyben. Az ő megmozdulásuk miatt figyeltek fel a községre, és választották első „akciójuk” helyszínéül Galgagyörköt a romák elleni támadássorozat elkövetői.
Tíz évvel az első lövések után a lassan elöregedő, most még épp ezer lakosú Pest megyei faluban már kevés szó esik a támadásról. A presszó húsz év körüli felszolgálója zavartan csóválja a fejét, amikor erről kérdezzük. De hát miért is ne lenne zavarban? Gyerek volt még akkoriban, alig hallott valamit az esetről.
– Rég volt már, nem kellene mindig bolygatni a múltat – mondja a helyi kisbolt előtt autójába ülő középkorú asszony. Véleményével nincs egyedül: akárkit kérdezünk is a községben, mindenki úgy véli: bár borzalmas volt a támadássorozat, ideje továbblépni.
Matejcsok Zsolt független polgármester szerint fontos az emlékezés és az emlékeztetés, hogy soha többé ne történhessen hasonló eset, de nagyon is megérti azokat a helybelieket, akik már inkább lezárnák a múltat.
– Galgagyörk neve az elmúlt években egyet jelentett a romagyilkosságok ügyével – mutat rá arra, hogy nem csak az érintett családokat, a romákat, hanem magát a falut is megtámadták tíz évvel ezelőtt. – Emiatt pedig nekünk kettőzött erővel kellett dolgoznunk azon, hogy a ránk sütött bélyeget eltörölhessük. Ezt pedig többek között azzal értük el, hogy a romaintegráció terén is amolyan bezzegfalu lett miénk. Ezért a romák és nem romák is sokat tettek itt.
A községet 2010 óta irányító – főállásban egy nagy cég informatikai vezetőjeként dolgozó – polgármester megemlíti: iskolájukban, ahol nyolcvan, többségében roma gyerek tanul, már jóval azelőtt bevezették az egész napos foglalkoztatást, hogy azt központilag előírták volna. Ennek fedezetét akkor az önkormányzat biztosította. Létrehoztak egy kifejezetten a fiatalokra építő kistérségi sportegyesületet, amelyet a Galga völgye egyik legjobb utánpótlásbázisaként emlegetnek. Az új térfigyelőkamera-hálózatuk pedig a reméltnél is hasznosabbnak bizonyult a helyi romák és nem romák közötti békés együttélésben. Amikor például időseket fosztottak ki, többen is a helyi romákat gyanúsították, ám a felvételek utóbb bizonyították: átutazó bűnözők portyáztak a községben. 2013 óta polgárőrség működik a faluban, amelynek roma tagja is van.
– Volt, hogy a roma polgárőrünk fülelte le a roma krumplitolvajt – idéz fel egy olyan esetet Matejcsok Zsolt, amely szerinte megint csak segített megértetni mindenkivel, hogy az előítéletek tévútra vihetnek. És büszkén említi azt is, hogy ma már jól működő roma önkormányzatuk van, amely nagyobb ünnepeken nem csak a roma diákoknak, hanem az iskola minden gyerekének ajándékot vesz.
Kérdésünkre a polgármester megemlíti: a történtek után a falu a kormányzattól nem kapott plusztámogatást, a kamerarendszerre például csak a sokadik próbálkozásra jutottak pénzhez, a főleg romák lakta Rákóczi utcába vezető út teljes leaszfaltozásához pedig évek óta nincs forrás. Az viszont sokat segített – teszi hozzá Matejcsok Zsolt –, hogy ma már térségükben is nagy a munkaerőhiány. Ennek köszönhetően ugyanis Galgagyörkön, ahol tíz éve még jóval tíz százalék feletti volt a munkanélküliségi ráta, és a romák zöme legfeljebb idénymunkát kapott, ma már lényegében nincs állástalan. Közmunkára mindössze egy férfi szorul. Ahogy ezt mondja, feltűnővé válik: napközben csak a gyerekek, meg az idősek vannak otthon a Rákóczi utcában. A felnőttek a környékbeli üzemekben vagy a földeken, napszámosként dolgoznak. Csöndes, békés az utca – és még a Bangóék háza falán lévő, golyó ütötte lyukak sem látszanak onnan.
– Vannak, akik szerint tíz év után már inkább lezárni kellene a múltat. Számon kell tartani a támadások évfordulóit?
– Magam is azt tapasztalom, hogy az ország egyik fele mintha ki akarná söpörni emlékezetéből ezt az aljas, rasszista sorozatgyilkosságot. De nem szabad feledni, emléket kell állítani azoknak az ártatlan embereknek, akiket megöltek, megsebesítettek. Ez a támadássorozat volt az 1945 utáni Magyarország egyik legdrámaibb esete, mert szervezetten támadtak emberekre a származásuk miatt.
– Mint tanult Magyarország a történtekből?
– Szinte semmit. Árulkodó, hogy hosszú éveken át még a kormány is csak úgy emlékezett meg a rasszista gyilkosságsorozatról, hogy azt párba állította Olaszliszkával, annak a tanárnak a tragédiájával, akit romák vertek halálra. Nagyon sokára értették meg azt: attól, hogy mindkét eset brutálisan fájdalmas, szörnyű és elfogadhatatlan, még egyáltalán nem összekapcsolható. A többségi társadalom sem dolgozta fel jól a traumákat, nem beszéltünk eleget a történtekről, mára sem csökkentek az előítéletek. Igaz, születtek a társadalmi feldolgozást segíteni igyekvő művészeti alkotások, de ezek többsége kudarcot vallott, olykor maguk is rendkívül dühítő, előítéletes paneleket használtak. És, hogy önkritikát is gyakoroljak: a roma közösség sem tanult semmit, mert a támadás után nem lett nagyobb a szolidaritás.
– Hogyan lehetett volna jobban tanulni a történtekből?
– Azzal például, hogy nem csak a négy elkövetőt vonják felelősségre. Legalább beszélni kellett volna azokról, akik a kétezres évek közepén a romák ellen fordították a közhangulatot, folyamatosan hiszterizálták a közbeszédet, következmények nélkül uszíthattak a cigányság ellen. Segített volna, ha utánajárunk például annak, miért is az volt a rendőrség első reakciója, hogy romákat gyanúsított meg. Azzal pedig most sem vagyunk elkésve, hogy valamiképp beépítsük a közoktatásba az esetet: az emberi jogok fontosságára, a rasszizmus veszélyeire kellene tanítanunk gyerekeinket. Tudatosítani kellene azt is, hogy a rasszizmusnak, a gyűlöletkeltésnek nem csak a megcélzott kisebbség látja kárát, hanem a többség is, hiszen az végeredményben a fennálló rendszer szétzilálásához vezet. Hová lenne a világunk, ha magukat igazságosztónak képzelő kommandók oroznák el az igazságszolgáltatás feladatait? És ne tévedjünk, itt már nem csak romákról van szó, hanem melegekről, muszlimokról, menekültekről vagy teszem azt piros pulóveresekről, bárkiről, aki célkeresztbe kerül.
A faluban – akárcsak Galgagyörkön – a kérdezettek zöme nem szívesen beszél a támadásról. Árulkodó: még a település polgármestere sem akart nyilatkozni. De nem csak hallgatással találkoztunk a faluban. Volt olyan helybeli, például a dohányboltból kilépő, megtermett, középkorú, gazdálkodó férfi, aki arról beszélt: a gyerek ugyan vétlen áldozat, de azt nem hiszi, hogy csupa ártatlan emberekre támadtak volna, „valami más, roma-ügy lehet a háttérben.”
