Franciaország válogatottja húsz évvel ezelőtt úgy lett először világbajnok, hogy a döntő reggelén az ellenfél legjobbja, a fenomén Ronaldo életéért aggódott a brazil küldöttség. Ez nyilvánvalóan meghatározta az esti kimenetelt; semmi más, csupán a hazai győzelem különbsége lehetett kérdéses a Moulin Rouge mámoros hangulatát idéző párizsi Stade de France-ban, ahol a kékek 3-0 helyett akár 6-0-ra is nyerhettek volna.
Most Moszkvában, a horvátok ellen minden külső körülmény nélkül volt meggyőző a differencia a franciák javára; ilyen sima vb-döntőt 1998, a Lilian Thuram-, Laurent Blanc-, Marcel Desailly-, Zinedine Zidane-, Emmanuel Petit-féle garnitúra diadala óta nem rendeztek. Két évtizede Didier Deschamps az aranyérmes csapatban szerepelt, ezúttal pedig szakvezetőként ünnepelt; efféle kettőzésre idáig csupán a brazil Mario Zagallo (játékosként 1958-ban és 1962-ben, edzőként 1970-ben), valamint a német Franz Beckenbauer (1974-ben, illetve 1990-ben) lehetett büszke. A duplázó kapitány olyan kitűnő együttest dirigált, amelynek minden csapatrészében akadt kiemelkedő futballista: a kapuban a 4-2-es döntőben 4-1-nél már mulatozó Hugo Lloris, a védelemben főként Raphael Varane, a középpályás sorban kiváltképp Paul Pogba, elöl Kylian Mbappé és Antoine Griezmann. A nyertes veretlenül – hat győzelem, egy döntetlen – hódította el a trófeát, és sokoldalúságára jellemző, hogy két mérkőzésen egyaránt négy gólt szerzett, négy alkalommal pedig nem kapott gólt.
A meglepetések vb-je – amelyen három, az elődöntőbe nem várt csapat jutott a legjobb négy közé – papírforma-eredménnyel zárult tehát, a futball az aranyérmest illetően továbbra is tradicionális sportág maradt.
S nem kétséges: jól van az úgy, ha a világbajnokság legjobb válogatottja nyeri a világbajnokságot.
