Éltesebb koromra jöttem rá: igenis a ruha teszi az embert! Nem mindegy ugyanis, milyen öltözékben szeretném például a hétvégi bevásárlásomat intézni a multinacionális üzletlánc egyik hazai áruházában. Ha csak „kapkodó” házi/otthoni tréningruhában akarnám otthagyni a pénzemet az öt percre levő marketben, azon nyomban társaságot kapok két biztonsági őr személyében. Máskor, ha - munkából jövet – öltönyben, divatos ingben nyakkendővel, kezemben diplomatatáskával ugrom be a kereskedelmi egységbe, nagyot köszönnek, és kutya sem figyel rá, mit teszek a kosaramba. A pénztárnál beütik a vásárolt tételeket, kifizetem és kész. Nem úgy, ha „szakadt” vagyok, amikor még a parkolóban is utánam jönnek, és elkérik a blokkot.
A postán is előfordult, hogy viseltes, agyonmosott, pecsétes, rövidnadrágban és gyűrött pólóban húztam sorszámot, majd vártam, rám kerüljön a sor. Mikor az ablaknál ülő kedves hölgy meglátott – mit sem törődve a kezemben lévő csekkel –, azon nyomban ajánlani kezdte a cég legújabb hitelkonstrukcióit, megjegyezve: bizonyára jól jönne a pénzügyi segítség.
A személygépkocsik márkája/állaga sem csak az országutakon számít, hanem a fizetős parkolóhelyeken is. Egy „nagyvérű” nyugodtan elfoglalhat akár két helyet is, de az én 16 éves Suzukim még akkor is büntetést kap, ha egy másik vonaltól 15 centiméterre állok meg. Középvállalkozó barátom pedig megfigyelte: az nyeri el a pályázatot, aki „komolyabb” márkát tud villantani a döntéshozók parkolójában. (Nyilván belőlük többet néznek ki az alkotmányos költségek tekintetében.)
Arra is rá kellett jönnöm, hogy akinek ma nincs a birtokában okostelefon, az egyszerűen nincs. (Ezek szerint én sem létezem, kérem is a személyi nyilvántartásból való törlésemet.) Mivel minden információt elérek, igaz, olykor kis késéssel, nem érzem szükségét, hogy megengedjem: a digitális világ felmorzsolja a személyes kapcsolataimat. Hiába ajánlotta egy mobil cég legújabb termékét, amire elég csak ránéznem, és az kitalálja a gondolatomat is, inkább állva sóvárgok a közösségi járműveken ülő fiatalok mellett, semmint másodpercenként „üzim” legyen. A szolgáltató cégnél egyébként - hiába, az a fránya lezser öltözék - felajánlották a teljes részletfizetést.
Nemrégiben aztán valami ünneplőt akartan vásárolni magamnak az unokaöcsém esküvőjére. Amikor rámutattam a kiválasztott öltönyre, a tulaj végigmért: - Az magának drága lesz, nagyon drága! –mondta, és sarkon fordult. Mire szólhattam volna, elegáns férfiú lépett az üzletbe. Rögtön körül is állták hárman, még azt is megengedték neki, hogy rágyújtson szivarára az amúgy állítólag füstmentes helyen.
A példák is mutatják: nem az számít, amit évtizedek alatt a fejünkbe varázsoltunk kemény munkával, sokkal inkább a külső megjelenés, a látszat. Kiből mit néznek ki? A kérdés már csak az, sikerül-e valaha kitalálni az álságosság útvesztőiből.