Wes Anderson annak idején panaszkodott, hogy A fantasztikus Róka úr talán túl nagy kihívás volt neki technikai szempontból, hiszen élőfilmes rendezőként életében először dolgozott bábanimációs technikával. Aztán a Grand Budapest Hotel sikere után eljött a bármit megtehet időszaka, és ő ezt a jolly joker-szituációt arra használta ki, hogy egy újabb báb-animációt készítsen: a Kutyák szigetét. Méghozzá olyan vizuális hátteret és dramaturgiát kreált hozzá, melynek alternatív megvalósítását nem tudjuk elképzelni, csakis kizárólag úgy működik, ahogy azt Anderson elővarázsolta nekünk.
De mi is ez a nem is annyira szép világ, amit Anderson kitalált nekünk? A rendező első körben elképzelte, mi lett volna, ha Japán nem kapitulál a második világháború végén, hanem megmarad nagy és kegyetlen birodalomnak. Persze, már ez is hipotetikus megközelítés, hiszen direktben nem mond ki semmit, csak kapunk egy totalitárius rendszerben élő Megasaki nevű várost, ahol a hatalmat egypártrendszer alapokon gyakorló Kobayashi-klán száműzi a kutyákat, mivel egy lázzal és agresszióval járó járvány ütötte fel a fejét. Persze, nem „csak úgy”: egy kellően átgondolt összeesküvés áll a jelenség mögött. A tudós, akinek lenne ellenszere, hirtelen eltűnik az élők sorából és az előtt sem áll túl fényes jövő, aki tiltakozna. Kobayashi polgármester egyébként a felszínen macskapárti, de nem lehet ennek sem igazán hinni, mivel politikusról van szó, a hatalomvágy sokkal mélyebben gyökeredzik.
Wes Anderson kifejezetten nem politizáló rendező, nem a hatalom, hanem a kisember érdekli, őket pedig most a kutyák személyesítik meg – na meg egy nagyszájú cserediák. Az előbbiek száműzve vannak egy szigetre, mely most szeméttelep, régen pedig bányászat folyt. Nem kell sok fantázia hozzá, hogy kitaláljuk: a modellt Hashima, vagy közismertebb nevén a Csatahajó-sziget szolgáltatta, amelynek kellőképpen sötét a múltja, hogy az ott rejlő titkok hihetőek legyenek. Érdekes, ahhoz, hogy ezek kiderüljenek, Anderson egy rém egyszerű cselekményszálat is útnak indít: a fiatal fiú, Atari történetét, aki egykori testőrét és pajtását keresi a szigeten, amiben egy jóravaló ebfalka segíti. Mert ők még tudják, mi a természetbeni feladatuk.
Wes Anderson jelenleg a legnagyobb tömegeket elérni képes szerzői filmes – köszönhetően a színészeknek, akikkel dolgozik. Ők most szinkronhangként vannak jelen. Érdekes módon amerikai létére – anakronisztikusan –, a hatvanas évekre emlékeztető, európai módon értelmezi a szerzőiséget. Ő az, aki a kortársak között tovább gondolta a francia új hullámot és a szellemiségét ennek a vonulatnak, miközben filmjei igen zárt vizuális szimmetria és időzítések alapján épülnek fel, ha úgy tetszik, precízen szerkesztettek. Méghozzá dacolva a műfaji besorolásokkal is: tulajdonképpen egyik filmje sem színtiszta zsánermű. Mint ahogy a Kutyák szigete sem az. Hiába ugrik be a japán filmművészet, legtöbbször Kurosawa, miközben peregnek előttünk a képkockák... Anderson világa nem ismétel, hanem újraértelmez. Nagy különbség!
