Lázár János (abban az interjúban, amelyben – talán a Jelasicsként menekülő Orbán Viktorra, Rogán Antalra, Matolcsy Györgyre célozva – kifejtette, hogy nem szabad megfutamodni a sajtó elől), olyasmit mondott, hogy az újságírók „az elmúlt években” egyfajta szerep-evolúción átmenve a politikacsinálás részei lettek. Ismételjük meg: az elmúlt években. Tehát nem akkor, amikor az ideiglenesen épp a Népszabadságnál állomásozó Bayer Zsolt 1994-ben a fideszes pártpénztárnok Simicskáról írva indokolta meg, miért hagyta ott a gyorsan süllyedő hajót. Nem akkor, amikor a Tocsik-ügyet minden részletében föltáró (a Fidesz kronológiája szerint akkor még teljes egészében balliberális) média megnyerte a Fidesznek az 1998-as választást. Nem is akkor, amikor a Sukoró- és a Hagyó-ügyek traktálásával (nokiás doboz, emlékeznek még? Mészáros Lőrinc egynapi szerzeménye beleférne vajon?) ugyanaz a sajtó, jórészt ugyanabban a tulajdonosi szerkezetben kétharmadot szerzett a Fidesznek. Ha jól értjük Lázárt, akkor ezekben az ügyekben a sajtó nem volt politikacsináló. Csak azzal kezdett el megengedhetetlen módon beavatkozni a politikába, hogy a négyötödét felvásárolták a fideszes oligarchák, de a maradék, kivéreztetett egyötöd továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy azzal foglalkozzon, ami a dolga: az ország legfontosabb közügyeivel.
A miniszterelnökség vezetőjével ritkán van alkalmunk személyesen beszélni, én utoljára egy kormányinfón váltottam szót vele, ami nem a meghitt eszmecserék terepe. Azt sem gondolnám, hogy napi gyakorisággal forgatja a Népszavát. De ha esetleg mégis eljutna hozzá ez az írás, kérem, hogy gondolja meg, miért nem „politikacsináló” a média például Dániában. A kis skandináv országban az állandó koalíciókényszer és a gyakori kisebbségi kormányzás miatt elvben sokkal izgalmasabb a belpolitika a nyolc éve fideszes hegemóniával terhelt magyar viszonyoknál, az ottani belpolitikai sajtó viszont magyar szemmel nézve kétségkívül unalmas. Sejti vajon Lázár úr, hogy miért? Talán azért, mert ott a miniszterek nem lövöldöznek helikopterről rénszarvasra udvari szállítók pénzén szervezett szafarikon (de ha mégis, akkor a politikai karrierjük nem sokkal éli túl az első elejtett háziállatot). Talán azért, mert nem kell a miniszterelnök vejének közpénzből finanszírozott gyanús üzletei miatt visszafizetniük az EU-nak egy közepes város egyéves költségvetését. Vagy talán azért, mert a dán jegybankelnök és a dán kormányfő pereputtya/szeretője/telekszomszédja/kötélbarátja nem vásárolta föl pár év alatt fél Dániát.
Az az igazság, hogy a politikát (nálunk is) változatlanul a politikusok csinálják. Az újságírók csak akkor válnak politikaformáló erővé, ha a politika főszereplői túl sok megírni való témát adnak nekik. Ahol a sajtó legalább részben szabad, ott ezekből az ügyekből újságcikk, népharag, sajtószabadság-napi ellenzéki tömegtüntetés és kormányváltás lesz. Ahol pedig nem szabad, ott a politika azt csinál, amit akar. Lázár János alighanem az utóbbi opciót pártolja. Mi, amíg lehet, inkább a szabadságra szavazunk.
