Túltette magát a kirúgásával végződött tavaly őszi abúzus-botrányon Marton László, és a Vígszínház egykori igazgatója most éppen válogat a rendezési felkérések között - olvashattuk a hét elején.
A megbocsátás képessége fontos erény, és lám, a Kossuth-díjas rendező már meg is bocsátott önmagának. A színházak - a veszprémi teátrum és a Rózsavölgyi Szalon legalábbis - ugyancsak megbocsátottak neki, s miért kételkednénk abban, hogy a nézők sem támasztanak majd kifogást. Minden rendben van tehát, Sárosdi Lillát meg nem kérdezte a kutya se.
Tekintve, hogy a #metoo-mozgalom ezzel hivatalosan is befejezettnek tekinthető, a sírgödör mellett állva talán nem árt levonni a tanulságokat. Mondjuk azt, hogy a Facebook mint médium a sajtó minden más formájánál alkalmatlanabb a fontos témák felszínen tartására: lám, a cunami, amely végigsöpört a közösségi téren, lájkok és kommentek százezrei után úgy simult el, hogy pár tajtékcsöppnél több nem is maradt belőle.
De tanulság az is, hogy egy kirekesztően konzervatív társadalmat egyetlen pofonnal nem lehet jobb belátásra bírni - még akkor sem, ha a taslitól a füle is cseng. Ezerszám felszínre kerülő esetek ide vagy oda, nem egészen fél évvel a hatalmas #metoo-lavina után egészen pontosan ott tartunk, hogy egy feltűnési viszketegségben szenvedő színésznőcske igaztalanul megvádolt egy nagy művészt. (Ilyenkor követem meg lélekben mindannyiszor drága nagyanyámat, aki negyven évvel ezelőtt halálra tudott bosszantani az intésével: "a nőnek az a kötelessége, hogy szolgálja az urát".)
Nem vagyok naiv, természetesen nem gondoltam, hogy pusztán a megaláztatás-történetek facebookos kibeszélésével meg lehet változtatni a magyar társadalom kőkorszaki férfi-nő képét. Annyira viszont voltam derűlátó, hogy azt hittem, legalább valami lenyomata lesz ennek az éles vitát provokáló, drámai vallomás-sorozatnak. Akár csak annyi, hogy a választásra készülő pártok az "arc"-nál komolyabb szerepet juttatnak a nőknek, esetleg érdemi esélyegyenlőség-programot mutatnak fel.
De nem így lett.
