Az LGT ismételt. Kilencszáz-hetvenhét elején A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indiánnal, míg hetvennyolc januárjában és februárjában a Mindenki másképp csinálja album címadó dalával vezette az Ifjúsági Magazin slágerlistáját. Az más kérdés: ahogyan tudom, az LGT erre nem volt különösebben büszke, mert tagjai számára nem a hazai újságok lajstromai jelentették a mércét. Azért sem a Kicsi, sem a Nagy, sem az Artúr, sem az Indián nem protestált az elsőség ellen, igaz, a Nagy nem is tiltakozhatott, mivel Laux József, aki azért volt a Nagy, mert főnökként, szinte már menedzserként működött, Barta Tamáshoz hasonlóan kinn maradt az Egyesült Államokban. Az ő távozása talán még annál is érzékenyebben érintette az együttest, mint az ugyancsak finom kezű gitáros „dobbantása”, elvégre a különleges szervezőkészségű dobos háttérmunkáját lehetetlenségnek tetszett pótolni.
A Kicsi (Presser Gábor, röviden Pici), az Artúr (Somló Tamás, akit a kétszeres Kossuth-díjas színművész Somlay után nevezett el a zenekar Artúrnak), valamint az Indián (Karácsony János) kénytelen volt új ütőhangszeres után nézni, és megtalálta a Karácsonyhoz hasonlóan ex-generálos Solti Jánost. Nagylemezen a dobos a Mindenki másképp csinálja címűn mutatkozott be, miként Dusán Sztevanovity is akkor debütált LGT-szövegíróként. Mondhatni, a ragyogónál is ragyogóbban, elvégre ilyen strófákat alkotott: „Van, aki megmondja, hogy mit szabad. / Van, aki nem teszi, amit nem szabad. / Van, aki nem tudja, hogy nem szabad. / S olyan is van, akiről nem értem, hogy miért szabad...” Érthető, ha Baranyi Ferenc, a szintén Kossuth-díjas költő is emelkedetten írt az albumról a korabeli Népszavában: „Fordulatot hozott e lemez. Kicsit váratlanul ért bennünket, nem azt kaptuk, amit az LGT-től eddig megszoktunk, hanem valami egészen mást: fanyarabbat, racionálisabbat, bölcsebben derűset, áttételesebbet. Azt hiszem, a Locomotiv GT ezzel a nagylemezzel fordult a célegyenesbe.”
Kétségkívül a korábbiaktól eltérő karakterű korong készült, a rock egyáltalán nem dübörgött benne. Még a kvartettnél szélesebb muzsikustársi kört is megmozgató Jó barátok vagyunk is diszkréten szólt, csakúgy, mint A rádió („gyermekek a dobozban a bácsit keresték”), a Boogie a zongorán („és csak egy, és csak egy, és csak egyetlenegy érdekelt”) vagy a Lauxnak üzenő A búcsú: „De ha felhívsz egy számot, és nem felel, / mikor rájössz, hogy jóval több számjegy kell...” Eredendően szomorú volt a Somogyvári Rudolf emlékére írt Egy elkésett dal, amelyben Dusán szintén remekelt: „Néhány olyan ember sajnált, aki sosem szeretett, / mások kíváncsiak várták, kié lesz a szereped...”
Nem csoda, ha Sándor Pál, aki nemegyszer készített tévéshow-t a Loksival, hatórás anyagot rögzített hetvennyolcban a zenekar szokásos tabáni tömegrendezvényén – amelyet kivételesen nem május elsején, hanem egy nappal korábban tartottak –, miközben Presser nem a Naphegy lábánál rendszeresített fellépés miatt panaszkodott: „Évek óta fejlesztjük a felszerelést, erre költjük minden pénzünket, de még csak hangberendezésünk van, a koncertekre a fényberendezést az Omegától kapjuk kölcsön.” (Már elmúlt a harag, amiért Presser és Laux otthagyta az Omegát.) A Tabánhoz nem volt szükség mesterséges fényre, napközben ment a nagy műsor. Amelyről a következő albumán így énekelt a „mindenki” szóba hovatovább beleszerelmesedő zenekar: „Komoly tartalom és forma kell, nem csak az üres zaj.”
Mire a Mindenki című 1978-as nagylemez megjelent, a Mindenki másképp csinálja első helyét már réges-rég elorozta a friss KISZ-díjas Fonográf az Edison-album záró dalával, a Köszönöm, doktor úrral. Az LGT-t pedig letiltották második romániai turnéján. Ráadásul kintről szóltak, hogy itthon is meszeljék el őket. Ahogyan a zenekar Képes kottás emlékkönyvében olvasható: „Se ki, se be.”
Ha Presser akkor írja a Kinn is vagyok, benn is vagyok című számot, akkor az alighanem így szól: Kinn se vagyok, benn se vagyok...
