A jót könnyű megszokni. Úton vagyunk Észak-Finnországban, Kemiből Rovaniemi felé, Helsinkitől már több mint hétszáz kilométerre, nyolcadik órája autózunk a vakító napfényben, sűrű fenyőerdők és tavak között, csak egy-egy kamionnal találkozunk. Végre egy benzinkút, megállunk, a mosdóban meleg víz, szappan, tiszta törölköző, a kiszolgáló kislány tökéletes angolsággal segít bennünket a tájékozódásban.
- Hol tanulta a nyelvet? – kérdezem.
- Az iskolában – feleli mosolyogva. – És svédül is beszélek, a biztonság kedvéért, most pedig interneten oroszt tanulok. Nincs nagy forgalom, van időm.
Egy évvel később, már hazafelé. Hajóval Stockholmba, onnan tovább, délnek. Félúton, Malmö előtt egy büfében állunk meg. Legnagyobb megdöbbenésünkre nincs személyzet, minden automatikusan működik. Gép adja a virslit, mellé a krumplipürét, az italt, a süteményt, a fagylaltot. Tanácstalanul álldogálunk Marival, szerencsénkre érkezik egy svéd, ő magyarázza el, hogy mi az eljárás: fogyasztás, kifelé hitelkártya, az edényeket is egy futószalag húzza egy kis ablak mögé.
Átkelés Dániába a nyolc kilométer hosszú Oresund hídon, itt sincs személyzet, hitelkártyával fizetünk, délután már Dánia déli csücskén, Gedesby-ben vagyunk, egy kis, tengerparti panzióban töltjük az éjszakát, a tulajdonos örül, hogy magyarokat lát, fiatalkorában egy kórussal járt a Balatonnál, még fényképeket is mutat, vacsora a közeli kocsmában, éppen esküvőt tartanak, jókedvű a társaság, alig tudunk szabadulni. Még hogy a dánok zárkózottak.
Másnap hajnalban kelünk, újabb hajóút Rostockba, hajnali öt óra, ködös reggel, aztán autópályán tovább, Berlin, Lipcse, előjönnek a fiatalkori emlékek, valamikor egy nyarat itt töltöttem, születésnapomra német nyelvtanfolyamra fizettek be a szüleim. Még most is érezni, hogy valamikor ez volt az NDK, mások a pihenőhelyek is, a pincérek a bejárat mellett cigarettáznak, nem érdeklik őket a várakozó vendégek, lengyel és ukrán turistabuszok, vendégmunkásokat szállítanak, két kínai csoport is itt ebédel, vidáman fényképezik az autónk diplomata-rendszámát.
Prága, végül délután érkezünk meg Pozsonyhoz, nincs megállás, estére szeretnénk hazaérni, két nap alatt 2500 kilométer elég.
Magyarország. Régen még szorongással vegyes örömmel léptük át a határt, Hegyeshalom a kelet-nyugati átjárás jelképe lett, ma már megállás nélkül hajtunk át, némi büszkeséggel gondolok arra, hogy a gyerekeinknek ezt hagyjuk örökségül, se vízum, se vámvizsgálat, se rettegés, remélem, majd értékelik. Tankolás Mosonmagyaróváron.
Unott férfi nyomja az üzemanyagot, miközben mi a közép-európai színvonalú mosdóban idézzük fel az észak-finn körülményeket. De hát ez csak álmodozás. A pénztárnál csodálkozva látom, hogy hatvan litert számoltak fel.
- Különös – mondom -, a mi tartályunk csak ötven literes.
- Bocsánat – mondja közömbösen a pénztáros kisasszony, és autónk finn rendszámára pillant. – Nem tudtuk, hogy magyarok.
Na, mondom Marinak, hazaérkeztünk.
