Valami olyasmit élhetnek át ezekben a napokban a kurdok, mint amit a magyarok 1956. november 4. után. Talán még olyanabbat, mert ők hat év háború után reménykednek – hiába – abban, hogy a világ kiáll az igazuk mellett.
De a világ nem lép, mint ahogy az ENSZ sem teszi. Amerikaiak, oroszok, európai uniós tagállamok, egyes arab államok csóválják ugyan a fejüket, egy-egy ejnye-bejnyét elmormognak Ankara felé, de azért nem annyira hangosan, hogy Erdogan szultánnak elmenne a harci kedve. Az ENSZ a szokásos béna kacsa módjára hápog, pedig ez esetben az agresszor igen egyértelműen azonosítható. Törökország amellett, hogy egy független állam területét támadta először légi úton, majd szárazföldi invázióba kezdett, célzottan egy etnikai csoport ellen indult meg fegyveresen. Viszonylag „kevés” civil halt meg ugyan a harcokban ahhoz, hogy népirtásról beszéljünk, de a kurd lakosság apraja-nagyja évek óta katonaként harcol a terrorizmus, most pedig Erdogan csapatai ellen - ők meghalni is katonaként fognak. Vajon hány halott kell ahhoz, hogy a nemzetközi közösség az agresszort agresszornak nevezze, az egy etnikum elleni célzott támadást pedig genocídiumnak?
Hol lehet az a pont, ahol a különféle érdekeket felülírja az emberiesség? Bár az elmúlt évek szíriai-iraki háborúja azt igazolta, hogy nincs ilyen, de amikor Törökország megindította a szárazföldi műveletet a szíriai kurdok ellen, mégiscsak remélni lehetett, hogy még ha nem is jótékonysági vagy emberi jogi szervezet a NATO, ezt azért mégsem fogja lenyelni. De lenyelte, lenyeli. Putyin hallgat, még nem döntötte el, mennyit ér neki újkeletű cimborája, Erdogan. Washington sem mondott megálljt, nem kérte a nyílt agresszió leállítását, csupán „visszafogottabb akcióra” szólította fel a törököket, hogy minél kevesebb civil áldozata legyen a beavatkozásnak.
Erdogan nyugodtan tovább mészároltathatja a kurdokat. Megteheti, mert övé a NATO második legnagyobb serege, országa kulcsfontosságú geo- és biztonságpolitikai szereplő. A kurdok pedig megtették kötelességüket, a kurdok mehetnek.
