Kevés olyan szám van a világon, amely három különböző előadóval is sarkalatos felvétellé vált. A Please Mr. Postman ilyen. Először a michigani Marvelettes énekelte kislemezre, és a négytagú hölgyvokál az amerikai slágerlista élére jutott a dallal, amely az együttes, valamint a kibocsátó Motown Records első Number One-ja volt. (A Marvelettesnek egyúttal az utolsó is.) Nem fogják elhinni, ki egészítette ki az 1959-ben komponált Kérem, postás úr szövegét: egy detroiti postás. Freddie Gorman után Georgia Dobbins, a kvartett később – édesanyja gondozása miatt – kivált tagja is igazított a textuson, és 1961 végén, a korong közreadása nyomán fél Amerika azt dúdolta, hogy „wait, oh yes, wait a minute Mr. Postman...”
Két évvel később egy másik négyes, a mesés liverpooli kvartett második nagylemezének, az 1963-ban közreadott, meglehetősen szimplifikált című With the Beatlesnek az A oldalán csendült fel a Postás úr. Illetőleg már a híres-nevezetes Cavern Clubban is rendszeresen repertoáron volt a nóta, hogy – John Lennon vezérszólamával – idilli őrületbe kergesse a szerencse fiait és lányait, a Mersey-parti város megbabonázott tinédzsereit. A szám a Beatles emblémájává (is) vált – a szintén a tengerentúlról, az ugyancsak michigani Miraclestől importált You've Really Got a Hold on Me-vel együtt –, annál érdekesebb, hogy a gombafejűek változata egyáltalán nem hasított a korabeli listákon.
Richard Carpenter tizenhét, Karen Carpenter tizenhárom éves volt ekkor, majd mire a kaliforniai testvérpár felnőtt, gondolt egyet, és feldolgozta kamasz-, illetve bakfis kora kedvenc dalát. Addigra az Államokban „réges-rég” befutott a Carpenters kettős, amely már 1969-ben adaptált egy Beatles-dalt, a négy évvel korábban megjelent, és mind a brit, mind az amerikai listán a legmagasabbra emelkedő Ticket to Ride-ot. A Mr. Postman feldolgozásának évében, 1975-ben már öt platinaalbumnál és kilenc „dobogós” – a Billboard magazin lajstromában az első három között jegyzett – számnál tartott a zongorázó báty és a doboló húg combója. A testvérek persze énekeltek is, sőt Karenről Paul McCartney a hetvenes években azt mondta: „Az övé a legjobb női hang a világon. Dallamos, éles, megkülönböztethető.”
Mindenesetre a Please Mr. Postman másodszor is az amerikai sikerlista tetejére került, és szintén első volt Ausztráliában, Japánban, a Német Szövetségi Köztársaságban. (Ezt nevezik világszámnak.) Ám a duó a vártnál kevesebbszer játszhatta élőben a nótát, mert 118 koncertje közül negyvenhatot le kellett mondania 1975-ben. Ennek eredendő oka az volt, hogy a tizenévesen pufóknak csúfolt Karen – akinek nemzedéke Twiggyt, a papírvékony angol modellt látta az ideális alkat megtestesítőjének – szélsőségesen diétázni kezdett, súlyát két etapban negyvenöt, majd harminchat kiló alá vitte. A kemény kúra következtében a dobos énekesnőnek '75-ben naponta 14-16 órát kellett aludnia, majd súlyosabb kihatás is jelentkezett: a művészt kóros étvágytalanság kínozta. Elhatalmasodó betegsége miatt szívbe markoló volt az I Need to Be in Love című, 1976-ban megjelent Carpenters-szám szövegrészlete: „Itt vagyok teli zsáknyi jó gondolattal, de egyik sem nyugtat meg ma este.”
Karennek az anorexiával vívott folyamatos küzdelme felőrölte az erejét: a legnépszerűbb levélhordó újra fogalmazóinak egyike alig harminckét éves volt, amikor 1983. február 4-én, szívelégtelenség következtében meghalt. A Marvelettes tagjai közül Georgeanna Tillman akkor már három esztendeje nem volt köztünk: autoimmun betegség következtében, harminchat éves korában elhunyt. Ugyanabban az évben – 1980-ban – ment el, amelynek végén Lennont meggyilkolták.
A halál nemhogy nem válogat, de nemegyszer az életkorra sincs tekintettel.
S ameddig ez így van, addig – fájdalom – nincs az a postás, aki ne hozna sokszor egészen szörnyűséges híreket.
