Már a nyolcvanas évek második felében sejteni lehetett, Jugoszláviát nem lehet hosszabb távon egyben tartani. Tito halálával megszűnt az egyetlen olyan integráló erő, amely képes volt egységbe kovácsolni az amúgy ezerfelé húzó államalakulatot. A nyolcvanas évek elejének rendkívül súlyos gazdasági válsága még inkább felkorbácsolta a nemzetiségi indulatokat, ám még ezek is elsimíthatóak lettek volna, ha Szerbiában, a nyolcvanas években nem Slobodan Milosevic került volna a kommunista párt élére. Ő ugyanis a tűzzel játszott, a szerbek nacionalizmusára épített. Koszovóból ekkortájt folyamatosan költöztek el a szerb családok, az albánok egyre erőteljesebb túlsúlyba kerültek a tartományban. Milosevic azonban azt ígérte, visszaszerzik „a szerb kultúra bölcsőjét”. Szerbek tízezrei hallgatták áhítattal beszédeit, elhitette velük, természetes az, hogy Jugoszláviát Szerbiának kell dominálnia.
A bíróságot sokat kritizálták. Mind a szerbek, mind a horvátok egy része igazságtalannak tartotta az ICTY fellépését, s „politikai szervezetnek” nevezte. A szerbek úgy vélték, elsősorban őket akarják büntetni, mert miközben a horvát és albán vádlottak viszonylag enyhe büntetést kaptak, még az ICTY-vel együttműködő Biljana Plavsic volt boszniai szerb elnökasszonyt is hosszú börtönbüntetésre ítélték.
Kosta Cavovski szerb jogász például úgy vélte, hogy már az ICTY létrehozása is nemzetközi jogba ütközött. Szerinte az ENSZ Charta VII. fejezetének „túlságosan nagyvonalú” értelmezése nyomán hozták létre. Akadtak olyan vélekedések is, amelyek szerint az akkori belgrádi vezetés „alkotmánysértő módon” tartóztatta le Slobodan Milosevicet és szolgáltatta ki Hágának. A volt szerb, illetve jugoszláv elnök pedig „nem részesült megfelelő orvosi ellátásban”. Konsztantinosz Majliverasz görög jogtudós úgy vélte, a bíróság „saját kénye kedve szerint alakította szabályait”, mert nem állt megfelelő ellenőrzés alatt. Mivel a vádló is a bíróság tagja, ezért „túl domináns a szerepe” – hangzott a bírálata. Mások azt vitatták, hogy a vádlottaknak nem volt lehetőségük jogorvoslatra.
Mások azért bírálták az ICTY-t, mert a NATO katonáinak esetleges túlkapásait nem vizsgálta.
1990-ben már látszott, elkerülhetetlen a háború. A szerbek hatalmi ambíciói mellett a horvátoknak boszniai területekre is fájt a foguk, a Franjo Tudjman által fémjelzett horvát részen is tombolt a nacionalizmus. 1991-től aztán elszabadult a pokol, megkezdődött az öldöklés Horvátország egyes régióiban, majd nemsokára Boszniában is. A borzalom képei bejárták a világot. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa ezért 1993. május 25-i határozatával létrehozta a hágai Nemzetközi Törvényszéket (ICTY), melynek feladata az volt, hogy vádat emeljen és elítélje a rémtettek első számú felelőseit. A bíróság létrehozására első ízben egyébként Klaus Kinkel német külügyminiszter tett javaslatot.
Ekkor még sokan megmosolyogták a világszervezet legfőbb grémiumának döntését, hiszen senki sem gondolta komolyan, hogy Milosevic, Radovan Karadic, és a többiek, egyszer majd Hágába utaznak, s ott felelnek tetteikért. Annál is inkább, mert az akkori szerb elnök és a boszniai szerbek vezetője ekkoriban még a Nyugat tárgyalópartnerei voltak. Milosevic nélkül legalább annyira tűnt megoldhatatlannak a boszniai válság, mint manapság a kelet-ukrajnai konfliktus Vlagyimir Putyin orosz elnök nélkül.
Az ICTY négy ügyben volt illetékes: a Genfi Konvenció megsértését vizsgálhatta, eljárást indíthatott emberiség elleni bűntettekben, népirtásban. Kizárólag személyek ellen léphetett fel, szervezetek, vagy kormányzatok ellen nem. Illetékességébe csak az egykori Jugoszlávia területén 1991 után történt rémtettek tartoztak, más államokkal nem foglalkozott, illetve ennél korábban történt bűncselekményekkel sem. A hágai bíróság döntése felülírja az adott állam törvényszékének ítéletét. Pert csak a jelenlévő személyek ellen folytathattak a bírák, s a legsúlyosabb büntetés az életfogytiglani szabadságvesztés lehet. A büntetést olyan országban töltheti le a háborús bűnös, amelyik erre vállalkozott az ENSZ-nél. A bíróság egyes ügyeket továbbíthatott nemzeti intézményeknek, ilyen volt a háborús bűnöket vizsgáló rendkívüli belgrádi bíróság.
A Törvényszék mintegy 1200 főt foglalkoztatott, fő szervezeti egységei a Tanácsok, a Tanácsok és a Főügyész közös Hivatala, illetve a Főügyész. A Tanácsok a bírákból és segítőikből, a Törvényszék két Elsőfokú és egy Fellebbviteli Tanácsból áll. A Hivatal feladata a Törvényszék adminisztrációja; tevékenységébe tartozik a bírósági jegyzőkönyvek készítése, bírósági dokumentumok fordítása, a tanúvallomást tevők szállásának és utazásának megszervezése, az információs iroda üzemeltetése és olyan általános kötelességek, mint a fizetések és a személyzetfelvétel kezelése.
A Hivatal felelős a fogdáért, ahol a vádlottakat tartják a perük idején, és a saját védelmükért fizetni nem tudó vádlottaknak nyújtott jogsegélyért is. A Főügyész hivatala felelős a bűncselekmények kivizsgálásáért, a bizonyítékok gyűjtéséért és a vád képviseletéért. Főügyészek voltak: a venezuelai Ramón Escovar Salom (1993–1994), a dél-afrikai Richard Goldstone (1994–1996), a kanadai Louise Arbour (1996–1999), a svájci Carla Del Ponte (1999–2007), – aki 1999 és 2003 között párhuzamosan a Ruanda területén elkövetett bűncselekményekre létrehozott Nemzetközi Törvényszék főügyésze is volt –, és Serge Brammertz.
A hágai Nemzetközi Törvényszék munkája az 1995 decemberében zárult daytoni egyezmény után, majd Slobodan Milosevic 2000 októberében bekövetkezett bukásával és 2001 áprilisi letartóztatásával, illetve Hágába küldésével vált igazán izgalmassá. A nacionalizmus ugyan nem csillapodott a már különvált országokban, ám a Nyugattal való együttműködés, így a gazdaság felfejlesztésének alapja volt az ICTY-vel való együttműködés. A 2000-ben bekövetkezett szerbiai fordulat után (ne feledjük, ezt megelőzte az 1999-es koszovói háború) Belgrád is egyre komolyabban vette azt az elvárást, hogy szolgáltassa ki háborús bűnöseit, bár ez az együttműködés Zoran Djindjic néhai legendás kormányfő máig rejtélyes, 2003-as meggyilkolását követően, Vojislav Kostunica hatalomra kerülésével, egy időre megbicsaklott.
A hágai bíróság fennállása során 161 személyt fogott perbe, 84-et ítélt el. Túlnyomórészük szerb. A belgrádi nacionalisták, köztük a radikálisok elnöke, Vojislav Seselj (ő szintén Hágában felelt volna tettiért, de egészségügyi okok miatt hazaengedték), azzal vádolta az ICTY-t, hogy az Egyesült Államok politikai tervét hajtja végre, s térdre akarja kényszeríteni a szerbeket. Az utolsó bírósági eljárást idén, november 29-én zárta le a törvényszék. Rendkívül ellentmondásos volt az utolsó munkanap: mérget vett be a háborús bűnökkel vádolt horvát, Slobodan Praljak, aki még aznap meg is halt. Ez az eset ismét felkorbácsolta az indulatokat Horvátországban. Zágrábban szintén nagy népszerűtlenségnek örvend az ICTY, mert a horvátok úgy vélik: az agressziót velük szemben követték el, s ők jogosan harcoltak, „védték a hazát”. A legismertebb horvát háborús bűnöst, az 1995-ös Vihar hadművelet parancsnokát, Ante Gotovinát például mindmáig nemzeti hősként tisztelik. Ő hét évig élvezhette a Hága melletti, scheveningeni büntetés-végrehajtási intézmény vendégszeretetét.
Milan Babic (horvátországi szerb, 13 éves börtön), Goran Hadzic (horvátországi szerb, az ítélet előtt meghalt), Ramush Hardinaj (koszovói albán, felmentették), Radovan Karadzic (boszniai szerb, 40 év börtön), Momcilo Krajisnik (boszniai szerb, 20 év börtön), Mladen Markac (horvát, első fokon 18 év börtönre ítélték, másodfokon felmentették), Slobodan Milosevic (szerb, az ítélet előtt meghalt), Milan Milutinovic (szerb, felmentették), Ratko Mladic (boszniai szerb, életfogytiglani börtön), Mirko Norac (horvát, felmentették), Momcilo Perisic (szerb, elsőfokon 27 éves börtönt kapott, másodfokon felmentették), Biljana Plavsic (boszniai szerb, 11 év börtön), Slobodan Praljak (boszniai horvát, 20 év börtönnel sújtották, az ítélethirdetéskor öngyilkos lett), Zeljko Raznatovic „Arkan” (szerb, Belgrádban meggyilkolták), Vojislav Seselj (szerb, felmentették), Jovica Stanisic (szerb, felmentették), Stojan Zupljanin (bosznai szerb, 22 év börtön).
A bíróság ugyan néhány nap múlva végleg bezár, ám ahhoz nem tudott hozzájárulni, hogy begyógyítsa a háború okozta sebeket. Amikor idén november 22-én népirtás és emberiesség elleni bűntettek miatt jogerősen életfogytiglani börtönre elítélték Ratko Mladic egykori boszniai hadseregtábornokot, a srebrenicai hóhért, Bosznia több településén örömünnepben törtek ki a háborúban gyermekeiket, férjüket elvesztett anyák. Az ICTY bezárása után még inkább a helyi politikusokon a sor, hogy konkrét, bátor lépéseket tegyenek a balkáni megbékéléséért.
Érdekességek
• 2011. július 20. óta, amikor elfogták – az azóta elhunyt – Goran Hadzicot, egyetlen vádlott sincs szökésben
• 36 esetben vonták vissza a vádakat
• 20 személy ellen még az előzetes eljárás során szüntették meg a vizsgálatot
• 10 vádlott a kiadatása előtt halt meg
• 6 vádlott az eljárás során vesztette életét, köztük Slobodan Milosevic, aki 2006. március 11-én halt meg
• 13 vádlott eljárását folytatták más bíróságon
• 20 vádlott vallotta bűnösnek magát
