Olga és Vera a keleti határnál nőtt fel, egyikük Pestre került, a másik Szegeden maradt az egyetem után. Sűrűn látogatták a gyerekeikkel a szülőket, aztán már csak a mamát, apjukat elvitte a harmadik infarktus. Látták, hogy anyjuk egyre lassul, de önvédelemből nem foglalkoztak a várható bajjal. Egy vasárnap a helyi orvosi ügyelet hívta Verát: a néni elesett, eltörte a karját, menjenek érte, mert nem tudja ellátni magát. Így került hozzájuk egy évre. Ez alatt kiderült a cukorbaj, a szívritmuszavar, napi kétszer kapott inzulint, a szúrást csak a lányától fogadta el, így aztán Verát 10 hónap után elküldték a munkahelyéről. Kiszámolt gyógyszerek, hashajtók, etetés, fürdetés, naponta takarítás, rengeteg mosás és állandó panaszáradat, ha kitette otthonról a lábát. Ezt kapta cserébe, meg a vége felé az antidepresszánsokat, amikor az álmatlanság, a kilátástalan csapdahelyzet és a fáradtság miatt pszichiáterhez került.
Egy év után összeomlott, akkor vitte tovább Olga az anyjukat. Ő fél évig bírta. Attól kezdve hol itt, hol ott volt, a két lány szégyellte volna beadni egy otthonba, bár a családjuk erre biztatta őket. Azt érezték, kötelességük gondoskodni róla, de egyre gyakrabban robbant a szikra, jött a kiabálás, míg aztán elcsattant az első pofon. Olga kapta, s alig tudta visszafogni magát, hogy ne adja vissza az anyjának. Három évig harcoltak egymással ilyen-olyan felállásban. Amikor meghalt a mama, sokáig nem tudták megsiratni, csak űrt éreztek és szégyenteljes felszabadulást.
Megmagyarázhatatlan álszeméremből alig beszélünk az ilyen helyzetekről, meg azokról, amikor a pofon az idős családtagok arcán csattan, a feszültséget egy lökéssel vezeti le rajtuk a gyerekük vagy az unokájuk. Civil szervezeteknek hála, egyre többet foglalkozunk a nőket és a gyermekeket ért lelki és testi bántalmazásokkal, sőt ma már nem tabu az sem, hogy férfiak is vannak kiszolgáltatott helyzetben, de a családon belüli erőszaknak az időseket érintő szeletét mindenki igyekszik agyonhallgatni. Több rendőrségi nyilatkozat is úgy fogalmaz, hogy az összes családon belül elkövetett erőszakos cselekedetnek csak a tizede lesz nyilvános, az idősek bántalmazásának ennél is sokkal kisebb része. Vidéken különösen bezárkóznak a családok a bajukkal, hozzájuk még ritkábban ér el az intézményi segítség, mint a városlakókhoz.
A kormány egyre tapinthatóbban kihátrál az idősgondozásból, az egyházi és a magánszféra irányába tolja a gondozó intézményeket és bevallottan egyre nagyobb terhet ró a családokra. Elég csak a kötelező szülőtartás nagy vihart kavart jogintézményére gondolni.
A gondozó családtagok helyzetéről írta doktoriját Jeneiné Rubovszky Csilla, a fejlesztési tárca idősügyi infókommunikációs csomagjának gazdája. Dolgozata a kormányoldalon eddig szokatlan őszinteséggel kimondja: a gondozó családtagok fele hátrább lép, vagy kiszorul a munkaerő-piacról, és nem is tud visszakapaszkodni, mégis mindössze 9 százalékuk kap minimális állami támogatást azért, mert átlagosan 4 éven át gondozza idős hozzátartozóját.
Márpedig a pénztelenség indulatokat szül, Olga meg Vera története is csak a jéghegy csúcsa, a demens idősekre jellemző agressziónál sokkal gyakoribb az öregek megalázása, bántalmazása.
Szociális szakemberek szerint mind az állam, mind a család számára jobb lenne a helyzet, ha a mainál több átmeneti bentlakásos otthon működne, ahol szakszerűen gondoskodnának az idős emberekről, amíg az otthoni gondozójuk regenerálódik. A pécsi Dr. Szántó László Szeretetotthon vezetője ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy az állam épp most készül felszámolni az ilyen átmeneti, ideiglenes ellátást nyújtó otthonokat.
A törvény szerint 2023-ig ezek megszűnnek – emlékeztetett Goldmann Tamás, aki a mainál sokkal kreatívabb hozzáállást sürget. Portugália példáját említette, ahol éjszakai otthonokat hoztak létre, mert a sötétség a legnehezebb időszak. Ott az idősek éjszakára bemennek egy ilyen otthonba, majd reggel hazaindulnak, így mindenki tud pihenni, s ez jobban segíti a család együttélését, mint a mi nappali ellátásaink. Az ehhez hasonló rugalmas megoldásokhoz persze tudni kellene, mi a jó az adott településen élőknek, de a mi szociális törvényünk utasításokat ad, mintha minden ember egyforma lenne – zárta a gondolatot Goldmann Tamás.
Az intézetvezető szerint azért sem foglalkozik ezzel a kérdéssel a közvélemény, mert a megoldást kínáló szociális otthonokat egy rossz társadalmi sztereotípia „szegénységszagúnak”tartja. Ezért a családok az utolsó pillanatig húzzák a hozzátartozó beadását az intézménybe, miközben a kapcsolatuk folyamatosan romlik egymással. Sokan nem kalkulálják be azt sem, hogy hosszú a várakozási idő, náluk másfél-két év. Két éve a pécsi szeretetotthonban minikutatást végeztek, mert érezték, hogy a gondozó családtagok is segítségre szorulnak. A munkánk egyik legnehezebb része, amikor bejön az illető gyereke és itt sír az irodában, mert lelkiismeret-furdalása van, hiszen tényleg szereti az anyukáját, foglalkozik vele, de azt érzi, hogy nem bírja tovább – mutatja be a tipikus helyzetet az igazgató. A felmérés alapján tipikusan egy év után a család "bemondja az unalmast", jelzi a gondozónak, többnyire az anyának, hogy velük is foglalkoznia kell, ami miatt persze tovább fokozódik a feszültség.
Ez akkor is bekövetkezik, ha nem egy fedél alatt élnek az idős emberrel, mert a vele töltött idő akkor is elvész a család többi tagja számára. A helyzetet rontja, ha a mozgásképtelen mama fekszik az ágyban és dirigál, hogy mondjuk kellene takarítani – idézte a tipikus panaszokat Goldmann Tamás. Azt is nehéz feldogozni, hogy hiába tesz meg mindent a gondozó, látja, hogy napról napra rosszabbodik az anyja vagy apja állapota. Általános tapasztalat, hogy az első év végére egyre türelmetlenebbek és agresszívebbek lesznek a gondozók, rákiabálnak a mamára, az összeomlás határára kerülnek, testi tünetek jelennek meg náluk, egyre gyakrabban lesznek betegek.
Rendőrségi statisztikák szerint nem csökken a 60 év feletti idősek sérelmére családon belül elkövetett bűncselekmények száma. A police.hu adatai szerint az idén, az év első 11 hónapjában a fővárosban 20 idős családtagot öltek meg, Borsodban 13-at, országosan 115 ilyen áldozatról tudnak. Az elrettentő számhoz társul, hogy nagyon nagy a testi sértések, vagyis verések, bántalmazások száma is. Budapesten 310 ilyen esetet rögzítettek, országosan pedig 2094-et.
A következő vízválasztó három év környékén jön el. A pécsi felmérés szerint ilyenkor már sokan olyan erős dühöt éreznek a szülővel szemben, hogy „földhöz tudnák csapni” és volt, aki el is ismerte, hogy megütötte a hozzátartozóját. Többen fogalmazták meg, hogy erős agressziót éreznek, és azt gondolják: jobb lenne, ha már meghalna. Mindez lezajlik a másik oldalon is, az idős emberben az elmúlástól való félelem és a bezártság miatt nő a feszültség, amit aztán arra az egy emberre önt rá, aki foglalkozik vele. Minden együtt van az agresszióhoz, és hiányoznak a levezető szelepek.
A „Szántóban” arra jöttek rá, hogy a hozzátartozókkal is foglalkozni kell, még mielőtt bekerülhet hozzájuk az idős ember, ezért felvettek egy félállású szociális munkást, akinek az a fő feladata, hogy kapcsolatot tartson a jelentkező családtagjaival. Goldmann Tamás véleménye szerint 100 férőhelyenként országszerte szükség lenne egy ilyen mentálhigiénés szakemberre.
Ehhez a feszültséglevezető munkához tehát növelni kellene a szociális szakemberek számát, de a pótlékok és kiegészítések tömegében elvesző alapbér nem vonzó, az idősgondozásban többnyire 50 év fölöttiek dolgoznak, ha ők nyugdíjba mennek, nincs utánpótlás. Marad a családon belüli agresszió.
