Szijjártó Péter azt hazudta, hogy az egész EU-ban nálunk a legkisebbek a munkára rakódó közterhek (holott a legtöbb munkaterhet fizettető három tagállam közé tartozunk). Lázár János azt hazudta, hogy a tervezett paksi bővítés – amelyről minden információt adatigénylési perek árán lehet csak megszerezni – a magyar állam és a történelem legátláthatóbb beruházása. Németh Szilárd azt hazudta, hogy Soros György sosem támogatta a Fideszt – miközben a párt és a bővebb pártelit (Orbán Viktort is beleértve) évekig a milliárdos támogatásaiból élt. Orbán Viktor azt hazudta, hogy Európa legszigorúbb közbeszerzési szabályozása a magyar, miközben számos tagállamban (a magyar szabályozással ellentétben) él az az előírás, hogy a szerződések csak a nyilvánossá válásuk pillanatában válnak hatályossá, ráadásul az magyar kormányfő vejéhez köthető cég éppen most kerül adatkezelési szempontból monopolhelyzetbe a hazai közbeszerzési ajánlatok begyűjtésnél. Dömötör Csaba államtitkár azt hazudta, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik üzleti ügyekkel.
Mindebből az következik: azokat a helyzeteket, amikor az Orbán-kormányzat tagjai előre megfontolt szándékkal, tájékoztatási kötelezettségük ellátása közben a nagy nyilvánosság és/vagy a sajtó előtt hazudnak valamit, nem lehet kezelni olyan médiaszabályozással, amely előírja a sajtó objektív felelősségét. Ha nekünk, újságíróknak kell - akár a bíróság előtt is – helytállnunk a politikusok kimondott szavaiért, akkor jogszerűen csak egyetlen dolgot tehetünk: nem írunk le semmit, amit politikus ejtett ki a száján, mert a saját bőrünket kell miatta (miattuk) a vásárra vinnünk.
Az ellenmondást természetesen a magyar igazságszolgáltatás is érzékelte. Eddig úgy oldotta fel, hogy az objektív felelősséget döntően csak az kormányfüggetlen sajtón kérte számon. Az Alkotmánybíróság szerdai döntése után ezt sem teheti: az objektív felelősség sajtószabadság-szűkítő intézménye egy lépéssel hátrébb szorul. Fontos döntés egy olyan korban, ahol évek óta mindig a nyilvánosságnak kellett összébb zsugorodnia.
