Össze lehet rakni egy Magyarországot nem szerető Kertész Imrét. Egy balliberális értelmiséget zsidót. Egy olyat, aki a jobboldali, keresztény népnemzeti kormányzat alatt éledő antiszemitizmustól tart. Egy olyat is, aki megfelel a XX. századot antikommunista szemszögből gyarmatosító emlékezetpolitikának, amiben a Schmidt Mária vezette közalapítvány élen jár. Egy olyat, aki egyenlőségjelet tesz a náci és kommunista diktatúrák közé, de egy olyat is, aki – ellentmondva az önmentő elbeszélésnek – kijelenti: őt a magyar hatóságok tették fel a vonatra. Egy olyan írót is, aki egy németes zsidó kulturális hagyományhoz köti magát, amelyben az irodalomnak nincs köze a nemzethez. De lehet vele igazolni a bevándorlóktól való félelmet, ahogy ezt Balog Zoltán is tette az emléktábla-avatáskor. Ez az író magát holokausztbohócnak is nevezte, majd elfogadta a Szent István-rendet, a Nobel-díjról pedig úgy vélte, megsemmisítette, elindította az emlékművé válás felé.
Ezek mind tükörjátékban lévő szerepek, amelyekkel Kertész nagyon is tisztában volt. Ahogyan azzal is, hogy brand lett. A márkákat pedig újra lehet pozícionálni, fel lehet vésni egy táblára; az akkori politikai, társadalmi és kulturális történésekre reagáló naplószövegek tetszőleges kombinációjával pedig igazolni, hogy miért is a mi emberünk Kertész Imre.
Joggal tartott attól, hogy a brand kitakarja a hagyatéki eljárás miatt még mindig nem eldöntött sorsú életművet, amire már intézet is van – amely fejben már telerakta a polcot új Kertész-kötetekkel. Az életmű központi problémái azonban ideológiai keretnek már nehezen engednek. Mert a holokauszttal nemcsak válságba került a keresztény, humanista, európai értékrend, hanem fel is számolódott.
Kertész kérdése az volt Budapesten és Berlinben is, hogyan lehet ezt megírni, milyen nyelven, mennyire működnek a magyarul írt szövegek a csak átmeneti szállást adó németen. És ott volt az állandó kétség, hogy sikerült-e, vagy bukás az egész egy olyan történelmi állapotban, amelyben mindent újra kellene rakni - az alapoktól.
