FOTÓK: SZALMÁS PÉTER
- Nem hallgatnak tovább, folyamatosan nyílnak meg a szexuális zaklatás, erőszak áldozatai. Van tehát jó oldala is a Weinstein-botránynak?
- Igen, ez egyértelműen pozitív fejlemény. Jó dolog, hogy egyre több olyan ügyre derül fény, amelyek az esetek többségében láthatatlanok maradnak. Ne feledkezzünk meg arról sem, az elmúlt években már többször nyilvánosságra kerültek hasonlóan súlyos ügyek, és nemcsak a hírességek világában, hanem a kevesebb figyelmet kapó területeken is. Gondolok itt például a tyukodi anyakönyvvezető, Németh Pálma ügyére, aki azután állt a nyilvánosság elé, hogy folyamatosan zaklatta őt a polgármester. De meggyőződésem, ez is csak a felszíne a megtörtént eseteknek. Fontos látni, ez nemcsak a „művészvilág” sajátja, az élet valamennyi szegmensében történnek ilyenek.
- Ezek az ügyek elindíthatnak valamilyen változást? Vagy csak beszélünk róluk egy-két hétig, hónapig, aztán minden megy tovább a megszokott módon.
- Nagyon nehéz valódi változást elérni, de az első lépés éppen az, hogy láthatóvá tegyük ezeket az ügyeket. Fontos továbbá látnunk azt is, hogy az okok mennyire összetettek. Rá kell világítani arra, hogyan függnek össze a zaklatások a nők rendszerszintű elnyomásával, aminek számos más megnyilvánulása is van. Ha csak a kulturális iparágakat, a filmipart, zeneipart nézzük, ahogy haladunk fölfelé, a fontosabb, nagyobb hatalommal, kulturális és gazdasági tőkével, presztízzsel járó pozíciókban szinte kivétel nélkül csak férfiakat találunk. Sarah Baker és David Hesmondhalgh a Creative Labour című könyvben a brit zeneipar, magazinkiadás és televízió esettanulmányain keresztül vizsgálták a kreatív munka szociológiáját, többek között gender vonatkozásban is. Ebből nemcsak az derült ki, hogy a szexizmus mennyire elterjedt ezeken a területeken, hanem az is, hogy a nemek közötti viszonyok beágyazódnak az adott iparágakon belüli munkamegosztásba, működik egy nemi alapú szegregáció a feladatok elosztásában. A rendező, a producer, az író, a gyártásvezető inkább férfi, a nők a kevésbé látható, kisebb presztízsű, ennek ellenére akár több munkával is járó feladatokban vannak jelen.
- A Weinstein-botrány után indult internetes #MeToo kampányban ugyancsak egyre többet lehet olvasni erről, nemcsak hírességek, de „hétköznapi” emberek beszámolóiban is. És nemcsak nők, hanem egyre több férfi is jelzi, hogy zaklatta őt a kollégája, feljebbvalója – akik gyakran ugyancsak férfiak.
- Ezt lehet tudni, statisztikák is vannak arról, hogy a férfiakat érő szexuális zaklatás, erőszak elkövetői is leginkább férfiak. A hírességek közül épp Tom Jonesról olvastam a minap, hogy fiatalkorában a zeneiparban őt is zaklatták. Ez arra mutat rá, hogy a zaklatás a hatalmi pozíciók közötti különbségekből létrejövő viszonyban történik, s egyúttal az egyenlőtlen hatalmi viszonyok fenntartását szolgálja. Ugyanakkor az ilyen példák ellenére tisztában kell lennünk vele, hogy ennek a hatalmi viszonynak egyértelmű nemi dimenziója van, a legtöbb esetben férfi zaklat nőt, és merem állítani, hogy talán nincs is olyan nő, akit valamilyen formában ne érne zaklatás élete folyamán.
- Mit gondol a média szerepéről? A szociológus Vásárhelyi Mária szerint, ami történik, csak egy „ócska peep show”, a média bulvárosít, csak a szaftos részletekre kíváncsi, miközben a lényeg, a szexuális zaklatás és erőszak, sőt a családon belüli erőszak problémája háttérbe szorul.
- A médiának természetesen kulcsszerepe van ebben, hiszen ezek az ügyek a médiában kaphatnak nyilvánosságot. Kétségtelen, az újságíróknak óriási felelősségük van abban, hogyan tematizálódik egy zaklatással, erőszakkal kapcsolatos ügy – nagyon nem mindegy, hogy az újságíró milyen keretbe helyezi a történeteket. Ugyanakkor „a média” erősen szegmentált, számos szintje van. A bulvár mellett, ami elsősorban a sztárok magánéletével szeret foglalkozni – a „peep show”, amire Vásárhelyi utal – ott a közösségi média is, amelyen keresztül viszont születhetnek konstruktív dolgok. Hiszen miután a sztárok megszólalnak és elindítják a „botrányt”, a közösségi médiában mások is megnyílhatnak, mozgalmak alakulhatnak, ezt látjuk a #MeToo esetében is. Bárki hozzá tud járulni ahhoz, hogy szó legyen ezekről a problémákról, akár mélyebbre menve, a történteket értelmezve, továbbgondolva. Ez már túlmutat a bulvárjelenségen.
- A történetekre érkezett reakciók is elég sokszínűek. Az együttérzéstől kezdve az áldozathibáztatásig, az elkövető melletti kiállásig minden előfordul. Ennek milyen hatása lehet?
- Az áldozathibáztatás, az elkövető részéről vagy nevében a tagadás éppen az a magatartás, ami miatt a legtöbb ilyen ügy láthatatlan marad. Az áldozatok tudják, hogy megkérdőjelezik történeteik hitelességét. Aztán jönnek a kérdések: miért hagyta magát? Miért öltözött kihívóan? Sárosdi Lilla színésznő is biztosan tudta, írják sokan, mi vár rá a fehér BMW-ben. Sajnos még ezzel is meg kell küzdeni, azon túl, hogy a zaklatást, erőszakot eleve nagyon nehéz feldolgozni. Ezért fordul elő, hogy sokan csak évekkel, évtizedekkel később mernek erről beszélni. Ezért is jó dolog most, hogy ilyen sokan megosztják a történeteiket. Ez erőt ad az áldozatoknak, és nem „divatból” csinálják, ahogy azt egyes helyeken olvasni lehetett.
- Egy francia államtitkár, Marlene Schiappa büntethetővé tenné a nők utáni füttyögést is. Hol van a határ?
- Nem könnyű ezt így a cselekvés alapján meghatározni. Én azt mondom, amikor nyilvánvaló, hogy nem kölcsönös a vonzalom, a másik számára nem kívánatos a gesztus – ami a folyamatos szemkontaktus kereséstől kezdve az utcai füttyögésig bármi lehet –, az már a zaklatás kategóriájába tartozhat. Függ a helyzettől. Zaklatás az, amit az elszenvedő illető annak érez. Ettől még nem gondolom, hogy feltétlen büntetni kellene, ha valaki utána fütyül a másiknak az utcán. Olvastam olyan Facebook kommentet, hogy akkor most már rá se szabad nézni a másikra, így férfiként hogyan kezdeményezzen, hogyan fejezze ki, hogy közeledni szeretne valaki felé.
- Nincs igaza szegénynek?
- Kezdjük azzal, hogy nem kellene, hogy kifejezetten a férfiak feladata legyen a kezdeményezés, azaz kimutatni azt, hogy közeledni szeretnének valaki felé. Ideális esetben ez kiegyenlített, a szimpátiáját a nő is ugyanúgy kifejezheti, és akkor máris más helyzetből indulunk. A hollywoodi példa egyébként itt is visszaköszön: a filmek régóta formálták, és formálják mind a mai napig azt a képet, hogyan kell kinéznie az udvarlásnak, egy randinak, egy romantikus kapcsolatnak. A romantikus kultúránkba beleivódott az a káros forgatókönyv, hogy a férfinak kell a nőt „üldözni”, és az a jó, ha a nő kezdetben nem adja be a derekát, mert akkor lehet folytatni a „hódítást”. Ez megerősíti a nemek között fennálló társadalmi egyenlőtlenséget, de ez is csak az egyik tényező a sok közül. Több fronton kell egyszerre harcolni ahhoz, hogy változást érjünk el.
Barna Emília, PhD, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa, szociológus és populáriszene-kutató, a Kulturális iparágak mesterszakos specializáció vezetője.
Kutatási területéhez tartoznak a zenei színterek, az online és digitális technológia és zeneipar, illetve zenei kultúra összefüggései, valamint a zene(ipar) és a gender. Elkötelezett a feminista aktivizmus iránt.
- Zaklathatnak valakit szexuálisan az utcán, egy szórakozóhelyen, a munkahelyén, és még sorolhatnám. Akkor beszélhetünk-e zaklatásról, amikor otthoni környezetben történik valami? Például a férj úgy érinti meg a nejét, hogy az a feleségnek nem tetszik?
- Azt gondolom, hogy igen. Sok esetben az erőszaknak az előszobája is lehet a kezdetben kevésbé durva közeledés. Erről még nehezebb beszélni, a családon belüli erőszak esetében még nagyobb a látencia. Itt megint csak előjönnek a kulturális beidegződések, sokan úgy gondolják, a férjnek joga van bármikor, bárhogyan megérinteni a feleségét – illetve nem is jellemző, hogy ezt tematizálnánk. Tényleg fokozottan nehéz meghatározni, hogy egy házasságon vagy egy párkapcsolaton belül pontosan mi számít zaklatásnak, de ugyanúgy érvényesnek tartom, hogy bármi, ami a másik fél számára nem kívánatos, annak számít. Arról is borzasztó keveset beszélünk, hogy a párkapcsolati erőszak problémája már tinédzserkorban felmerül, és hogy mennyire hiányos ezen a téren a szexuális nevelés. A fiatalok szexuális felvilágosítását jellemzően az internet látja el, azt pedig nem is kell mondani, hogy az ott található erőszakos, pornográf, a nőket szexuális tárgyként bemutató tartalmaknak milyen káros hatásai vannak a nemek közötti egyenlőtlenség fenntartásában.
- Egy újabb frontvonal.
- Igen. A kulturális reprezentációk és a társadalmi struktúra összefonódása összetett. Az egyenlőtlenségek különböző megnyilvánulásai mind megerősítőleg hatnak egymásra.
- Vége lesz ennek a küzdelemnek valamikor?
- Ezt nem tudom megmondani. De az első lépés mindenképpen az, hogy lássuk a problémát és próbáljunk meg minél mélyebbre menni az okok vizsgálatakor. Aztán ezt még nagyon sok lépésnek kell követnie ahhoz, hogy legyen társadalmi szintű változás.
- Számos civil szervezet vesz részt aktívan a nők elleni erőszak, a családon belüli erőszak elleni küzdelemben, de már a gyerekek, kamaszok szexuális nevelésében is. Mindezt jobb, ha a civilekre hagyjuk, vagy az államnak is nagyobb szerepet kellene vállalnia?
- A civil szervezetek már így is nagyon sok feladatot vállaltak át az államtól, lenne tennivaló bőven. Például a családon belüli erőszak elszenvedői közül sokan nem tudnak hova fordulni, sokkal több anyaotthonra lenne szükség. Állami támogatással a rendőrséget is érzékenyíteni kellene ezekre a problémákra, ma nem mondható el, hogy ezeket jól kezelik, a „Tehetsz róla, tehetsz ellene” kampányuk is hajmeresztő volt, a háztartási erőszaknál pedig a gyakorlatban még mindig érvényes az elv, hogy addig nem avatkoznak be, „amíg vér nem folyik”. A NaNE és a Patent Egyesület bíróságfigyelő kutatása is döbbenetes dolgokra világított rá, az áldozathibáztatás a bírók részéről is megjelenik.
- Vannak olyan, akár nyilvános, akár nem nyilvános csoportok, ahol az áldozatok találkozhatnak, beszélgethetnek, segíthetik egymást?
- Az Újrakezdés csoport jut eszembe. Ez egy Facebook-csoport, van nyilvános és zártan működő része is. A csoport indítói felismerték, hogy a háztartási erőszakot átélő, abban tartósan szenvedő nők sokszor azért nem lépnek ki bántalmazó kapcsolatukból, mert vagy nincs hova menniük, vagy ha el is tudtak menekülni, nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy albérletfizetés mellett mondjuk a gyermekeik ruháztatására is költsenek. A csoportban segítik egymást, például kinőtt gyerekruhákkal, bútorokkal, lakáskereséssel, vagy bármi mással, amire szükségük van. És történeteiket is megoszthatják egymással, ha szeretnék. Az indulás után elképesztő gyorsasággal nőtt a csoport taglétszáma és egyfajta spontán önsegítő csoporttá vált, ahol fontos tapasztalatokat tudnak a tagok egymással megosztani, például a rendőrséggel, bírósággal kapcsolatban is. Sokkal több ilyen kezdeményezésre lenne szükség, mert ezekben meglehet a potenciál arra, hogy a személyes tapasztalatok megosztásán túl mozgalom szerveződjön belőlük.
Még péntek éjjel lemondott vígszínházi főrendezői státuszáról Marton László, miután Sárosdi Lilla mellett két másik nő is arról vallott a Hír Tv-ben, hogyan zaklatta őket szexuálisan a művészvilág híres képviselője. Szombat reggelre a 444.hu újabb három olyan embert szólaltatott meg, akik Sárosdihoz hasonló tapasztalatokat szereztek Martonról.
Sárosdi Lilla színésznő, az egykori Krétakör Színház tagja október 14-én írta meg történetét, amelyben egy „híres rendező” az autójában szexuálisan zaklatta. Sárosdi eleinte nem mondott nevet, de néhány nappal később elmondta: története Marton Lászlóról, a Vígszínház Kossuth-díjas előző igazgatójáról, főrendezőjéről szól. A 444 által nyilvánosságra hozott történetek szereplői mind fiatal, pályakezdő, a színházi karrierben még csak reménykedő, 18-23 éves lányok voltak, amikor az esetük megtörtént: egy neves rendező tudhatott változtatni a pályájuk alakulásán. A megszólalók a cikkben nem vállalták a nevüket, de azt mondják, a bíróságon tanúskodnának, ha oda kerülne az ügy. Miután Sárosdi Lilla nyilvánosan megnevezte, Marton először egy pármondatos közleményben jelentette ki, hogy a történet „rágalom”, és kilátásba helyezte, pert indít. Később a Vígszínház talányos, nehezen érthető, rövid közleményt adott ki: „A Vígszínház a szabadság, a méltóság, valamint a becsület elleni minden támadást a leghatározottabban elítél. Ezen értékek védelme mindig is a legalapvetőbb feladataink közé tartozott és tartozik”. Marton felfüggesztette oktatói tevékenységét a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, meg nem erősített információink szerint nem folytatja következő, vígszínházi bemutatójának próbáját sem.
Megjelentek Martont szakmai múltja, teljesítménye, "nagysága" miatt védelmezők is, így például Radnóti Zsuzsa, Örkény István özvegye, aki a színház.org-on azt írja: az évtizedes közös munka során "soha semmit a mostanában felbukkanó vádakról nem hallottam. Most, amikor mindenki eddigi életének kizárólag negatív eseményeiről értesülhet, úgy, hogy ezáltal akarva-akaratlan egy egész élet, egy egész életmű nullázódhat le, úgy érzem – mélyen tiszteletben tartva minden megszólaló fájdalmas, negatív és traumatikus emlékeit, és velük együtt érezve –, szólnom kellett az általam ismert és tapasztalt személyes életút másik aspektusáról, az értékteremtő oldalról is."
