- Az elsők között tiltakozott Vlagyimir Putyin kitüntetése ellen. Érte retorzió?
Eddig nem. Azzal, hogy mi ezt az állásfoglalást megtettük, nem követtünk el semmiféle olyan kihágást, ami akár etikai, akár munkajogi szempontból problematikus lehet. A sokat idézett etikai kódexünk eleve azt a kitételt tartalmazza, hogy az egyetem minden egyes polgárának joga és lehetősége, hogy kritikát fogalmazzon meg, mindenféle retorzió nélkül. Azt is kimondja, hogy az egyetem nevében természetesen nem, de saját kompetenciája körében bárki tehet ilyen észrevételt. S ha egy tanszéknek van véleménye, akkor azt jómagam tanszékvezetőként természetesen képviselhetem, sőt képviselnem kell.
- Az egyetem vezetése nem így gondolta, hisz raportra hívták önöket, s még az a rossz emlékeket idéző ötlet is felmerült, hogy egyenként beszélgetnek el a renitensekkel.
- Alapvető kérdés, hogy az egyetem polgárai meddig mehetnek el a szabad véleménynyilvánítás jogában. Úgy gondolom, ezen bőven belül volt mindenki. Azt a véleményemet pedig továbbra is fenntartom, hogy egy munkahelyi vezető nem nyilatkozhat olyan szavakkal a beosztottjairól, ahogyan azt az egyetem rektora tette. (Szilvássy Zoltán „szerencsétlen, világtalan, tehetetlen balfácánoknak” nevezte a tiltakozókat. – a szerk). Sőt: minél magasabb poszton van valaki, annál inkább meg kell válogatnia a megfogalmazása stílusát.
- Az egész eljárás arra is alkalmas lehet, hogy példát statuáljanak, s azt sugallják: jobb, ha mindenki beáll a sorba, másképp nem kerüli el a vegzálást.
- Azt érzékelem, hogy – noha a felsőoktatással kapcsolatban mindig is voltak kritikai észrevételek – az emberek ma már óvatosabbak abban, hogy nyíltan ki is mondják ezeket. Az elmúlt évtizedekben az én ingerküszöbömet is áttörték olyan dolgok, amelyek miatt nyilvánosan kiálltam a közvélemény elé: megtettem baloldali kormányok idején is, ha nem értettem egyet az oktatás-politikával vagy annak bizonyos részleteivel. Legutóbb a Palkovics-féle felsőoktatási stratégia megszületésekor akadt ki a kijelzőm.
- Mi háborította fel?
- Ez a stratégia abból indul ki, hogy korábban minden rossz volt, s az sugallja, mintha nem lehetne a korábbi eredményekre építeni. Ezzel szemben a magyar felsőoktatás elitje messze a rendszerváltás előtt nemzetközileg ismert és elismert volt, kiváló képviselői pedig sorra hozták haza azokat az ötleteket, amelyek előre vitték az oktatás és a kutatás ügyét. Egyetlen konkrét példát mondanék: amikor az 1970-es évek második felében bejött a kutatási pályázati rendszer, az áttörte a merev egyetemi hierarchiát. A „fősodor” mellett is lehetett kutatási forrásokhoz jutni, s ez alapjaiban változtatta meg az addigi viszonyokat. Már a hetvenes-nyolcvanas években önálló tudományos műhelyek léteztek az egyetemeken, ha úgy teszik, náluk sokkal előbb történt meg a rendszerváltás, mint az országban. De a stratégia ezt is negligálni akarja. A másik probléma, hogy hosszú évekre akarja meghatározni, hogy merre menjen a magyar felsőoktatás, ahhoz viszont pénz kéne. Ám az nincs.
- Ehelyett…?
- Kaotikusakká váltak a viszonyok. A Magyar Akkreditációs Bizottságot (MAB), amely korábban egyfajta minőséget biztosított a képzések, egyetemi tanári kinevezések terén, s többé-kevésbé ellent tudott állni a különféle lobbiérdekeknek, ellehetetlenítették, felszámolták a függetlenségét. Ennek egyik következménye, hogy finoman szólva is érdekes egyetemi tanári kinevezések történhetnek.
- Mocsai Lajosra gondol, aki épp Debrecenben kapott díszdoktori címet?
- Az ő egyetemi tanári kinevezése valóban erősen megkérdőjelezhető, noha elismerem: tehetséges kézilabda-edző volt. Érdekes, hogy az egyetemi tanári kinevezések mindig szeptember elsejétől lépnek életbe, őt viszont – egyedüliként az egész rendszerben – már augusztusban kinevezte a köztársasági elnök. Nyilvánvalóan emögött az állt, hogy minél hamarabb rektor lehessen a Testnevelési Egyetemen. Korábban az egyetemek írtak ki pályázatot erre a címre, a beérkező munkákat a szenátus bírálta el, s a MAB bólintott rá a végén – ezt is felülírta az új rendszer.
- Mi a felsőoktatás igazi rákfenéje?
- Az egyetemi autonómia teljes elvesztése, s a kancellárok kinevezése. Kétfejűvé váltak az egyetemek, van elvileg a rektor, aki az akadémiai vonalat viszi, és a kancellár, aki a gazdasági ügyekért felel. Ez fából vaskarika. Egy egyetemen nincs olyan rektori döntés, aminek ne lenne valamilyen gazdasági következménye. Csak az a felsőoktatási intézmény tud hatékonyan dolgozni, amelyik szabadon rendelkezik szellemi és anyagi forrásaival. Ezt mind elvették. Az, hogy állami pénzekből működik a felsőoktatás, nem indokolja a kézi vezérlést. Legyen világos szabályrendszer, azt tartsák és tartassák be, de ezen belül adjanak autonómiát!
Fábián István tanszékvezető egyetemi tanár 2010 és 2013 között volt a Debreceni Egyetem rektora, előtte rektorhelyettes volt. Három évig dolgozott kutatóprofesszorként a Miami Egyetemen, Alexander von Humboldt ösztöndíjas, poszt-doktoranduszi tanulmányait Göttingenben folytatta. Négy évvel ezelőtt azért lépett vissza az újbóli rektor-jelöltségtől, hogy általa is támogatott jelölttársa mögött egyértelmű többség sorakozzon fel. Ennek ellenére a legkevésbé támogatott, fideszes hátszelű jelöltet, a jelenlegi rektort, Szilvássy Zoltánt nevezte ki az egyetem élére Balog Zoltán.
- Elvileg ösztönzi a kormány, hogy jobban működjenek együtt a gazdasági élet valós szereplőivel, ez adhatna egy kis többletszabadságot.
- Jól hangzik, de a hétköznapi életben nem így működik. Ha például ideszól egy nagy cég, hogy a gyártási folyamatban problémájuk van, és egy héten belül kellene megtalálnunk hibát, nem mellékesen komoly pénzekért, ezt a papírforma szerint nem tudjuk megtenni. A bürokrácia miatt legalább három hónapig tartana az ügyintézés. Más kérdés, hogy a legtöbb egyetem ezt megoldja „okosba”, elvégzi a munkát és később majd leadminisztrálja. Az együttműködés bizalmi alapon, és teljesen szabálytalanul működik. Az is vicc, hogy jelenleg csak bonyolult közbeszerzésen tudunk megvásárolni bármit. Nekem két évre előre meg kellene tudnom mondani, hogy milyen vegyszerekre lesz szükség a kísérletekhez. Miközben a kutatás egyik lényeges eleme épp a kiszámíthatatlanság: a menet közben felmerülő, előre nem tervezhető új problémákra kell választ találni. Ez így komoly versenyhátrányt jelent a magyar egyetemek számára.
- Mi a véleménye a Hallgatói Önkormányzatok (HÖK) működéséről?
- Ezeket elvileg azért találták ki, hogy a képviseljék a hallgatók érdekeit. Az évek során azonban megbomlott az egyensúly, s felbillent a jogok és kötelességek rendszere. A HÖK-öket túlkoros, megélhetési hallgatók, sőt, olykor már ilyen státuszban sem lévők irányítják, s nem ritka a generációs szakadék képviselők és képviseltek között. Nehezen láthatók az érdekeltségi rendszerek: egyes HÖK-vezetők feltűnő jómódban élnek, teljesen abszurd módon közalkalmazotti státuszban vannak, nagy fizetésért részt vesznek egyetemi felső-vezetők pályázataiban. El lehet képzelni, milyen lelkesen képviselik konfliktusos helyzetben a hallgatókat. A „kemény mag” jól szervezett, így rendre megnyerik a soros választásokat, az egyetemi fiatalság nagy része amúgy is közönyösen figyeli a tevékenységüket. Ha pedig netán potenciális ellenfél tűnne fel a színen, azt megveszik, bedarálják. A szenátusban lévő szavazataikkal befolyásolni tudják a döntéseket, így sakkban tartják az intézményt. Mára a HÖK állam lett az államban, eredeti feladatát rég nem tölti be.
- Egyre több fiatal tanul külföldön, számos rangsor szerint nincs magyar egyetem a világ legjobb ötszáza között. Jól láthatóan romlik a színvonal.
- Az egyetemek finanszírozása biztosan romlik, s ez öngerjesztő folyamat. A fenntartó a költségvetés tervezésekor beszámolja a bevételek közé a pályázati forrásokat is, noha azok elvileg nem költhetők működésre, csak fejlesztésre, kutatásra. Annyiban biztosan jól teljesít a magyar felsőoktatás, hogy egy diploma fajlagos költségei nálunk még mindig nagyon jók. Ám a rangsorbéli helyezések addig nem fognak változni, amíg Magyarországon a teljes felsőoktatásra költenek annyit, mint amennyi a világranglista századik helyén álló egyetlen egyetem költségvetése. Folyamatos minőségvesztés figyelhető meg. Volt egy olyan szabály, hogy tudományos fokozattal kell rendelkeznie az oktatók kétharmadának – ma már ez biztosan nincs így a legtöbb egyetemen. S még mindig léteznek az Intercity professzorok, akik névlegesen vannak jelen egy intézményben, tömbösítve tartanak órákat, de nem járulnak hozzá az intézményben komoly szakmai műhelyek létrehozásához. Nekem meggyőződésem, hogy egy egyetem színvonalát a vezető oktatói határozzák meg, körülöttük alakul ki az a szellemi aura, amely vonzóvá tesz egy-egy kart vagy szakot. Márpedig ez jelenlét nélkül nem megy.