Parancs János, ha élne, most lenne 80 éves. Sajnos már régen nincs közöttünk. Nem olvashatjuk harcos, kemény költeményeit, nem kérhetjük tanácsát versekről, költők értékeléséről, nem ihatunk vele két deci bort, nem főz kávét kis masinájával. „A hosszú haldoklás elviselhetetlen” – írta egyik korai kötetében 1970-ben. Akkor már visszajött Párizsból, ahol társaival a magyar nyelvű líra megteremtésén fáradozott. Előbb Rezek Román bencés szerzetes, a későbbi Teilhard de Chardin-kutató kőnyomataiban, az Ahogy lehetben, utóbb a sokszor nagy vihart kavart Magyar Műhelyben. Később szakított a szélsőséges avantgárddal, saját útjára lépett, melynek lényege a megalkuvás nélküli igazmondás lett, küzdelem az élet buktatóival és az emberi gyengeségekkel: „bukdosás föl s le, föl s le szakadatlanul, - fogadkozás és gyürkőzés, irgalmatlan fojtogatás…”
Hazatérte után a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában kapott állást. Itt ismertem meg egy félig a fölbe vájt szobában, melynek dísze két kopott fotel és egy hatalmas íróasztal volt, rajta mindig jókora dobozokban a feldolgozásra váró kéziratokkal. Délben felkerekedett, s valamelyik költőbarátjával elballagott a Veres Pálné utcai borkimérésbe, ahol a legendás focista, Kocsis „Sanyi” („Kocka”) édesanyja ült a pénztárban. Itt beszélgettek két deci bor mellett az irodalom újdonságairól, versekről, fordításokról, francia költőkről. Szobájában is szívesen felkeresték a korszak írói. Itt ismerkedhettem meg újra Zelk Zoltánnal, akivel gyerekkoromban már találkoztam a Fradi-pályán, ahová Jánossal is el-eljártunk, fel-felharsant Kormos István nevetése, megjelent Nagy Pál és Papp Tibor, az újító szándékú „műhelyesek” képviseletében, s olykor egy múzeumi munkatársunk az emeletről, aki aztán beszámolt tapasztalatairól a főigazgatónak, mígnem Parancs megneszelte a dolgot, és keresetlen szavakkal kirúgta.
Bár a félig földbe vájt szobák a száműzetés helyéül szolgáltak, s gyakran olvashattunk leiratokat, amelyekben sűrűn előfordult az „amennyiben – annyiban” fordulat, Takáts Gyula megszegve és velünk is megszegetve a szigorú szesztilalmat, palackokat hozatott a szomszédos üzletből, megrontva az ifjúságot. Eközben János felépítette életművét, verseskötetek sorával, melyek a modern magyar irodalom igazi értékei.
Amikor végképp megcsömörlött a múzeumi légkörtől, előbb a Magvetőhöz tette át székhelyét, majd együtt munkálkodtunk az Új Embernél. Ő gondozta apám életművét, amely aztán a kiadó csődjével félbemaradt. Sokszor csodálhattam hozzáértését, kikezdhetetlen erkölcsi tartását. Kemény, szeretnivaló ember volt, költőnek sem utolsó. Búcsúztatóm közben majdnem elsírtam magam. Máig sem értem, miért sietett annyira, bár tényleg olyan volt, mint az eltévedt angyal.
