Amikor az egyik legbölcsebb Árpád-házi királyunk, Könyves Kálmán, úgy 900 éve kijelentette: "Márpedig boszorkányok nincsenek", feltehetően - a kor hiedelemkultúrájának megfelelően - nem tett mást, mint palástolni kívánta félelmeit a vérszívó, sánta lidércektől. Manapság a mi hivatásos politikusaink - a kormányról és a jegybankról nem is beszélve -, viselkednek úgy, mintha a 2002 óta a társadalom egy részének nyomasztó terhet jelentő devizahiteles problémával nem tudnának mást kezdeni, mint a felelősséget ide-odatologatni. A politikai problémává dagadt hiteladósságtól azonban elhessegetéssel ma már megszabadulni nem lehet.
A választásokra készülődő politikai pártok is tisztában vannak azzal, hogy ha a mintegy 72 ezer még meglévő, késedelmesen fizető, egykori devizaadós gondjait ripsz-ropsz megoldanák, abból érdemleges politikai tőkét kovácsolni már nem lehet. Ezért csak halkan mondják ki, hogy nemcsak boszorkányok nincsenek, hanem devizahitelek sem. Forintosították valamennyit, illetve a bankoknak is el kellett számolniuk az ügyfeleikkel.
Közgazdaságilag több ponton vérzett ez a megoldás, ami senkit nem nyugtatott meg. Az elsöprő többségben lévő, tisztességesen fizetők azt fájlalták, hogy rájuk senki nem gondolt, pedig ha valakik fizetési könnyítést érdemeltek volna, akkor ők azok. (A vagyonosok előtörlesztési lehetőségét nyugodtan elkönyvelhetjük úgy, hogy a politikai osztály támogatást nyújtott a felső tízezernek.) Keserű lett a szájuk íze az eleve forint-adósoknak is, pedig voltak esztendők, amikor a magasabb kamatok révén, az ő terheik sem voltak elhanyagolhatóak.
Néhány, az uniós bíróság előtt lévő per következményeitől eltekintve, a jelenlegi helyzet világos. Az egykori devizahitel-adósok tekintélyes része fizetésképtelen, mert egyéb, például közüzemi tartozása van, emiatt is elérhető közelségbe került ingatlanuk elvesztése. A Nemzeti Eszközkezelő lehetőségei kimerültek. Látványos, fájdalmas megoldásnak tűnik a kilakoltatási moratórium. De ki fizeti a révészt? És ez nem boszorkányság.