Csoportunk a jeruzsálemi Szentélyhegy alatt álldogál, egy alagútban, melyet még a bibliai időkben vájtak ki. Áhítat helyett azonban csak bosszúságot érzünk. A várakozás ugyanis túl hosszúra nyúlik, mivel egy merőleges folyosóról érkezők elállják az utunkat. Addig nem mehetünk tovább, míg ők el nem fogynak. De csak jönnek, csak jönnek…
Ugyanezt a bosszúságot éreztük már a Ben Gurion repülőtéren is, útlevél-ellenőrzésre várva. Az ellenőrök tették a dolgukat, de az érkezők annyian voltak, hogy a sor soha nem akart elfogyni. (Dél-Izraelben, Eilat közelében már építik az új légikikötőt, hogy tehermentesítsék az amúgy hatalmas és csodaszép Ben Guriont, ám az átadás még „odébb van”.)
S ezt láttuk szinte mindenütt: turisták óriási tömege, melynek fogadására az izraeli infrastruktúra mintha nem lenne teljesen felkészülve. Ez volt a benyomásunk, nem csak a híres idegenforgalmi csomópontokban, hanem – teszem azt – a hotdogot árusító bódék előtt várakozva is.
Izrael idegenforgalma sokat profitál a Közel-Kelet államait uraló erőszakból és bizonytalanságból, illetve a Nyugat-Európát sújtó terrorizmusból. Ezek fényében az Izraelben elkövetett gyakori, de kisebb merényletek ugyanis már messze nem hatnak olyan riasztólag a nyugati turistákra, mint hatottak volna akár csak néhány éve is.
A zsidó állam biztonsági szervei hatékonyan működnek: Ciszjordániában újra és újra szétverik a fegyveres csoportokat, a Gázát uraló Hamászt katonai erővel kényszerítik a visszafogottságra, az Izraelt körülvevő kerítés pedig sok „alkalmi terroristát” eltántorít.
Ez a helyzet az egyes merényletek ellenére láthatólag megnövelte az izraeliek biztonságérzetét. Ha bemegyünk egy üzletbe, áruházba vagy szállodába, többnyire már nem kell alávetnünk magunkat a tíz-húsz évvel ezelőtt még kötelező táskavizitnek. Nincsenek már robbantásos, öngyilkos merényletek és megritkultak a lőfegyverrel végrehajtott támadások is. Így aztán a szélsőséges erők, illetve egyes radikalizálódott palesztinok a terror olyan, egyszerű eszközökkel végrehajtható formáihoz folyamodtak, mint a késelés vagy a gépkocsis gázolás. Ezek ellen pedig – mint az európai példák is mutatják – már igen csak nehéz a védekezés.
A palesztinok elkeseredettségét folyamatosan fűti az immár fél évszázados megszállás (melyet a korábbi, baloldali izraeli kormányok próbálkozásai ellenében saját szélsőségeik terrorja is tartósított), továbbá maga a közel-keleti helyzet. A palesztinok sokáig abban reménykedtek, hogy az arab hadseregek egy napon felszabadítják őket. Később abban, hogy Izraelt megtöri és visszavonulásra kényszeríti a terror, végül pedig abban, hogy nemzetközi intézkedésekkel és bojkottal lehet „jobb belátásra téríteni” a zsidó államot. Reményeikből semmi sem lett, ráadásul azt látják, hogy a többi arab – akitől egykor segítséget reméltek – inkább egymást öli, némelyikük pedig – a fű alatt vagy nyíltan – együttműködik Izraellel. Ez is ott rejlik a palesztinok elkeseredettsége mögött.
No meg persze – mint a Közel-Keleten általában – a vallás. A jeruzsálemi Szentélyhegyen áll az Al-Aksza mecset, az Iszlám Mekka és Medina után harmadik legszentebb helye. Amikor csoportunk – még a legutóbbi zavargások előtt – arrafelé járt, szerette volna legalább kívülről megtekinteni, de ez a már akkor is feszült helyzet miatt nem volt lehetséges. Közvetlen közelről megcsodálhattuk viszont az aranykupolás Sziklamecsetet. (Bemenni természetesen nem lehetett.) És szemtanúi lehettünk egy jellegzetesen jeruzsálemi incidensnek.
Ahogy a mecset előtt álldogáltunk, fiatal zsidó férfiakból álló, mezítlábas csoport közeledett az épület felé. Mint vezetőnk később elmondta, egy szélsőségesen vallásos gyülekezet tagjai, akik az izraeli hatósági, sőt, rabbinikus tilalommal dacolva imádkozni akartak a helyszínen. A Sziklamecsetig azonban nem jutottak el, mert egy pillanat alatt muszlimok bukkantak elő és útjukat állták. A két fél farkasszemet nézett egymással. Már azt hittük, vér fog folyni, ám akkor – szintén egy pillanat alatt – izraeli rendőrök rohantak oda és ezúttal megakadályozták az összecsapást.