– Gyűlölök mindent, amit a fajtád képvisel. Muzulmánok nélküli világban akarunk élni. Egy békés világban, ahol ti disznók nem teszitek tönkre az értékeinket… te, undorító féreg.
– Kedves Uram, sajnálattal olvastam az e-mailjét. Nem ismerem önt, ön pedig nem ismer engem. Mi lenne, ha meginnánk egy kávét az otthonában.
– Rendben. Csütörtökön vagy pénteken ráér?
A már-már abszurdnak tűnő levelezés után a találkozó létrejött Özlem Cekic, Dánia első muzulmán női parlamenti képviselője, valamint a gyűlölködő e-mailt küldő, projektmenedzserként dolgozó Stefan között. A találkozót megörökítette a BBC is, ám Cekicnek közel sem ez volt az első ilyen élménye: ahogy azt a Népszavának elmesélte, 7 éve járja az országot, hogy találkozzon azokkal, akik származása miatt gyűlölködő üzenetekkel bombázzák.
„Akkor kezdtem ilyen e-maileket kapni, amikor beválasztottak a parlamentbe. Miután egy-egy felszólalás után visszatértem az irodámba, mindig várt rám egy-két üzenet. Akkoriban kitöröltem őket, mert azt gondoltam: ők nem értenek meg engem, én pedig őket, így nincs miről tárgyalnunk” – meséli a Törökországban született, kurd származású Cekic lapunknak. A hozzáállása akkor változott meg, amikor egy szélsőjobboldali férfi 8 hónapon át zaklatta, míg a rendőrség közbe nem lépett. „Paranoiás lettem, folyton azt hittem, hogy követ. Rettenetesen féltem, napi 10-20 akalommal hívogatott telefonon, meg voltam győződve róla, hogy figyeli a családomat… A fiam egy nap megkérdezte: Anya, miért utál téged ez az ember, ha nem is ismer?” – idézi fel a történetet, amelyet akkoriban elmesélt egy közeli barátjának. Ő adta az ötletet: mi lenne, ha találkozna az őt utálókkal? Talán megtudná, hogy mi a gyűlöletük forrása.
A politikusnak tetszett a gondolat, sőt, abban bízott, hogy ha találkozik a szélsőségesekkel, „jó útra tudja terelni őket”. Frucsa mód, részben meg tudta érteni őket, hiszen saját bevallása szerint jól ismerte a gyűlöletet. Tíz éves korában került Dániába, s a kezdetektől szembesült az előítéletekkel. Fiatal lányként fejkendőt hordott, amelyet számos alkalommal akartak letépni róla az utcán, s volt, aki megpróbálta leköpni. „Utáltam a dánokat, de gyerekként a zsidókat is utáltam, mert láttam, hogy palesztinok vesznek oda. Persze akkoriban egy zsidót sem ismertem. A törököket is utáltam, mert elnyomták a kurdokat. Idővel a gyűlölet eltűnt, mert rengeteg dán, zsidó, török barátom lett. Olyanok voltak, mint a gyűlölet ellenszerei” – meséli a 41 éves nő.
Ennek ellenére meglepte, hogy az első „kávé és párbeszéd” előtt – ő nevezi így a sajátos találkozókat – mennyi előítélet volt benne: azt hitte, egy rendetlen, piszkos lakásba érkezik, ám az ellenkezőjét tapasztalta, vendéglátója „kedves és aranyos” volt. „Elgondolkodtam, hogy talán nálam sem stimmel valami, s talán én is úgy démonizáltam őt, ahogy ő engem.” Állítása szerint több száz ilyen találkozón van túl. Van néhány alapszabály, amelyeket betart: mindig valamilyen finomsággal érkezik, hiszen „ahol étel van, ott béke uralkodik”. Sosem általánosít, inkább magáról beszél, hogy megismerjék őt, az egyént. A sajtó csak két alkalommal tartott vele, jobb szereti, ha nincsenek újságírók, mert úgy sokkal nehezebb őszintén beszélni. Szinte hihetetlen, hogy ezekre a találkozókra mindkét fél nyiott, de mint mondja, az esetek többségében működik, ha meghívatja magát. „Az emberek 99 százaléka arra vágyik, hogy meghallgassák. Dániában sokan úgy vannak vele, hogy nem kell velük foglalkozni, ostoba emberek. De nem azok! Iskolát végeztek, dolgoznak, családjuk van” – mondja, majd hozzáteszi: a rendőrséget sem értesíti soha.
„Tapasztalataim szerint bár borzalmas dolgokat írnak, nagyon jó házgazdák. Mindig megkínálnak süteménnyel és kávéval” – meséli nevetve. Eleinte persze a legrosszabbtól tartott, de mindezidáig nem támadtak rá. Sőt, azt tapasztalta, hogy a többség fél tőle. „Ez a legérdekesebb: mindenki tart a másiktól, holott nem is ismerjük egymást. A barátság a legjobb ellenszere az előítéletnek” – mondja, s hozzáteszi, van, akivel máig tartja a kapcsolatot. Volt egy férfi, aki az e-mailjében azt írta, hogy ha lenne fegyvere, az első útja egy mecsetbe vezetne, hogy végezzen a hívőkkel. Cekic találkozott vele, majd évekkel később, amikor az édesanyja rákos lett és erről a politikus egy közösségi oldalon írt, a férfi felhívta. „Ő volt az első, aki telefonált. Azt mondta, hogy gondol rám, és imádkozik az édesanyámért.”
Saját bevallása szerint sokat változott, már nem démonizálja a szélsőségeseket, s nem is akarja őket „jobb emberekké tenni”, csupán meg akarja érteni őket. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy látja, a gyűlöletnek számos forrása van: egyesek nehéz helyzetbe kerültek, romlik az egészségügy színvonala, s úgy érzik, azért nem segít rajtuk senki, mert a kormány másokon, például a menekülteken segít. Vannak, akik keményen dolgoznak, de szűkös körülmények között élnek, és úgy vélik, a menekültek elveszik a munkájukat. Sokan rettegnek az iszlámtól, s úgy érzik, hogy meg kell védeniük magukat. És akadnak, akik egyszerűen bedőlnek az álhíreknek. Cekic úgy véli, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni ezeket az embereket. Gyakran tapasztalja Dániában, hogy sokan legyintenek, mondván, nem szabad figyelni a szélsőséges hangokra. „Nem tehetünk úgy, mintha nem léteznének, hisz Európában erősödik a jobboldal, de hasonló folyamatok zajlanak le a világ más pontjain is, ott van Trump, és Erdogan. Számos olyan vezető van, aki szembe akarja fordítani egymással az embereket. Pedig a demokráciákban a párbeszéd a legfontosabb. Nem véletlen, hogy Törökországban, a Közel-Keleten a rezsimek mind utálják, ha a felek szóba állnak egymással. A jó megoldásokat mindig párbeszéd előzi meg. Minden békefolyamat azzal kezdődött, hogy két ember leült egymással beszélni. Ez az én misszióm.”