Mindenki másképpen ismeri meg a várost, ahol él. Én úgy, hogy tizennyolc évesen, 1967-ben beiratkoztam az akkori egyetlen autósiskolába, az Autóközlekedési Tanintézetbe. Három hétig minden nap este hatkor kellett jelentkeznem a Dankó utcai központi garázsban Benkő úrnál, hogy egy agg, de megbízható Skoda MB1000 típusú autóval elkezdjük a kötelező gyakorlatokat. Vezetni már tudtam, hála apámnak, aki rendszeresen átengedte a kormányt, hogy egy kis tapasztalatot szerezzek. Benkő úr tapasztalt oktató volt, rögtön felfedezte, kivel is van dolga.
-Maga már tud vezetni – állapította meg az első sarok után. – Így sokkal könnyebb lesz. – Megveregette a vállamat, majd kék köpenyének zsebéből előhúzott egy kis noteszt. Lapozott benne, aztán kiadta az utasítást.
-Irány a Népköztársaság útja 25.
Ezt az akadályt könnyen vettem. Akkoriban könnyű volt vezetni Budapesten, a parkolás sem volt gond, alig volt forgalom.
- Fél óráig körözzön, Odze, és jöjjön vissza értem – mondta, amikor megérkeztünk a ház elé. Érdekes volt egyedül vezetni, élveztem, de aztán időben visszaértem.
- Rendben van – mondta Benkő úr. – Most pedig Budára megyünk, Alkotás utca 32.
Lakott a környéken egy ismerősöm, tudtam, merre menjek. Benkő úr itt is fél órát töltött, aztán újra találkoztunk. Volt még fél óra az aznapi tanulásból.
- Na, akkor még egy belefér – Benkő úr a noteszában lapozott. – Ez jó lesz. Van a Moszkva téren egy fodrászat. Ott álljunk meg.
Még egy fél órás körözés, aztán találkozó Benkő úrral, majd vissza a Dankó utcába. Vállveregetés, elköszönünk egymástól. És ez így ment két hétig, jártunk a Bimbó úton, Soroksáron, Józsefvárosban, megálltunk iskoláknál, kórházaknál, moziknál, így gyakorlatilag megismertem Budapestet, az egyirányú utcákat, a veszélyes gyalogátkelőhelyeket, szóval jól tájékozódtam. Benkő úr kifogyhatatlan volt a lakcímekből, a harmadik héten már a külvárosok következtek, sőt egy alkalommal Gödöllőre is elmerészkedtünk. Nem sokat beszélgettünk közben, oktatóm többnyire a többi autóst szidta, különösen a nőket, akiknek szerinte nem kellene vezetniük.
- Az ősemberek munkamegosztása helyénvaló volt. A férfiak vadásztak, pontosan bemérték, hány méterre állnak a kinézett vadállattól. Ezért tudunk mi, férfiak parkolni. Na, mit szól hozzá, Odze?
- Engem inkább az érdekelne, miért járunk házról-házra?
- Sok tanítványom volt – mondta merengve Benkő. – Többségük különös módon nő. Én vagyok a legjobb oktató, természetes, hogy hozzám osztották be a sok tehetségtelent. És hát, tudja, Odze, a kapcsolatok néha megmaradnak.
- Szóval őket látogatja végig – mondtam, némi elismeréssel a hangomban.
- Talán csak nem bűn?
- Nem, szó sincs róla – feleltem.
- És végülis, megtanultak vezetni, az is valami.
Amikor megkaptam a jogosítványomat, kezet ráztam Benkővel. Végülis sokat köszönhettem neki.
- Odze, egyszer megkérdezte tőlem, mi a biztonságos előzés titka.
- Emlékszem.
- Akkor elmondom a titkot: ha a kérdés felmerül magában, hogy előzzön vagy ne előzzön, akkor ne tegye. Akkor már késő. Hát ez a filozófiám.
És azóta így vezetek. Vagy így is élek?
