Sem a hullámzó Balaton tetején, sem a szőke Tiszán, sem a kék Dunán, de egyetlen más folyón, tavon sem csónakázhat Magyarországon sem egy, sem több halászlegény. Pontosabban csónakázni még csak-csak csónakázhat, de ha a hálóját is kivetné és netalán nem hagyná el a szerencse, így jó fogással térhetne haza, a tekintetes bíróság akár még tömlöcbe is vettethetné.
Törvény tiltja ugyanis az élő vizeken a halászatot. A hivatalos érvelés szerint a turizmus fejlesztése érdekében a horgászat támogatása a cél, no és némi zöld máznak a halállomány védelme a túlhalászástól. Igaz, saját, jól felfogott érdekükben, a megélhetésük védelmében a halászok figyelték korábban a rabsicokat, a vizek és az élővilág állapotát is. Emellett pedig inkább a halivadék telepítésben jeleskedtek, semmint a túlhalászásban.
Az pedig csak a véletlen műve lehet, hogy az országos horgászszövetség elnöke egy fideszes országgyűlési képviselő.
Áldozat nélkül persze nincs győzelem, és ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ebben esetben ez a "forgács" nagyjából 200 halászt és a családját jelentette. A kormány ígért nekik munkát a halastavaknál, vagy legalább anyagi kárpótlást az elvesztett megélhetési lehetőségük miatt. A mai napig még halpénzt sem kaptak.
Orbán Viktor és udvara álmából felriasztva is azonnal felmondja a leckét a magyar kisvállalkozók, a keményen dolgozó kisemberek védelméről, meg a "migráncsok" jelentette veszélyről, akik elveszik a magyar emberek munkáját. Hát én egyetlen afgán, iraki vagy szíriai menekültről sem tudok, aki miatt egyetlen magyar halász is partra került volna. A magyar kormány viszont egyetlen tollvonással felszámolta az egyik legősibb foglalkozást, amely talán a legtöbbet őrizte meg a mesterség ezer évnél régebbi fogásaiból, eszközeiből.
De nemcsak a halászok hálójából, hanem az éttermek étlapjáról is eltűntek a balatoni, tiszai, dunai halak is. Helyettük romániai keszeg, kazahsztáni fogas, vagy az argentínai partok előtt az óceánból kifogott hekk kerül a tányérba.
Végül úgyis csak a szálka marad.
