Tudsz tanácsot adni, hogy jóval nyolcvanon felül miképpen maradhat valaki hozzád hasonlóan friss és aktív?
- Minden nap tornázom és hetente háromszor úszom. Egyébként nem dicsekszem a szellemi képességeimmel, alapvető dolgok nem jutnak eszembe, ismerősök neve például. Ez kínos, főleg dedikálásoknál.
Viszont a könyveidből az is kiderül, hogy nem is olyan rossz a memóriád.
- Van egy egyszerű receptem: mindennek utána nézek. Persze csapdák itt is vannak. Ha például valakinek a keresztnevére nem emlékszel, megnézed. De ha azt hiszed, hogy tudod, akkor nem. Na, ilyenkor jönnek a hibák. Tehát a világon mindent ellenőrizni kell, főképp azt, amiben biztos vagy.
Az utolsó előtti könyved komoly tréfa volt. Egyes szám első személyben megírtad egy Budapesten a második világháború alatt működő szovjet katonai hírszerző, Mihail Kamjanyicin történetét.
- Ez fikció volt. Már csak azért is, mert a második világháború végén is csak 12 éves voltam.
Most megjelent könyvedben – Gyilkosság a Magyar Rádióban a címe - viszont a valóság és a fikció úgy keveredik, hogy aki nem dolgozott annak idején a Rádióban, az nem is tudja megkülönböztetni a kettőt.
- Néha már én sem. A Kamjanyicin-könyv története ugyan fikció, de minden apró részlet tényeken alapul. A szereplők címeit például ellenőriztem a korabeli telefonkönyvben. Azok a különböző jelentések, amiket a hírszerző küld Moszkvába, ugyancsak a valóságról szólnak. Olyannyira egyébként, hogy egy történész megkérdezte, használhatja-e forrásnak a könyvemet. Ebben az volt a vicc, hogy az ő munkáiból is dolgoztam. Legújabb könyvemben is vannak ténybeli dolgok. Magamat is beleírtam például a történetbe. A nyomozónak szüksége van egy levélre, ami fikció. Az viszont valóságos, hogy Kulcsár ezt egy olyan üveg alatt tartja, ahol más „kincsei” is vannak. Például egy levél, amit a lányom írt hét éves korában: „Nagyon jól vagyok, csak fogyik a pénz, küldél egy százast”. Ugyancsak ott található a Rádió egykori elnökének, Hárs Istvánnak az a levele, amelyet egyik kerek születésnapomra küldött.
Egykori kollégáid túlnyomó részéről szeretettel írsz, a régi rádiósok pedig – és ez kiderült a könyved bemutatóján – ugyancsak szeretnek téged. Ez hogy lehet?
- Utóbbiak talán azért örültek nekem annyira, mert még nem olvasták a könyvet. De az biztos, hogy én senkinek a szájába nem adok olyan mondatokat, amilyeneket nem mondhatott volna. Persze olyan helyzetekben beszélnek, amik nem történtek meg. Akiket csak megemlítek, azoknak nem lehet problémájuk, de sok olyan is van, aki elképzelt szituációkba kerül és ez már gond lehet. Majd meglátjuk…
Te tényleg mindenkivel jóban voltál?
- Nemigen voltak ellenségeim a Rádióban, legalábbis én nem tudok róla. 49 évet töltöttem el ott, egészen addig, amíg 2006-ban végképp ki nem rúgtak. Hét hónap kellett volna ahhoz, hogy meglegyen az ötven évem a Magyar Rádióban.
Korábban voltál a Magyar Rádiónak moszkvai, majd New York-i tudósítója is. Igaz az a legenda...
- Tudom, mit akarsz kérdezni. Hogy mindig azt küldték Amerikába, aki előtte már Moszkvában bebizonyította, hogy jó elvtárs. Cáfolom a legendát. Azt szoktam mondani, hogy nem a Szovjetunióban kellett jó elvtársnak lenni, hanem New Yorkban. Az én elődeim közül négyen – Randé Jenő, Ipper Pál, Schél Gyula és Vértes Éva - nem voltak Moszkvában, nem is tudtak oroszul.
Azért a Gyilkosság a Magyar Rádióban azt is tükrözi, hogy mindig ki tudsz találni valamit. Egyáltalán mennyi idő alatt írtad meg?
- Viszonylag rövid idő alatt, csak megmutattam négy embernek. Először is a feleségemnek, aki profi – és kemény - szerkesztő és mindig vannak jó ötletei. Bármennyire bosszantó, gyakran bele is javít az írásaimba és igaza van. Emellett pedig nyugállományú rendőr és ehhez a történethez is tudott tippeket adni.
Minthogy ez egy valódi krimi, hiszen a Rádió épületében történik három gyilkosság. A „szervek" már azt sem zárják ki, hogy az imperialisták keze van a dologban.
- Ezért olvastattam el egy jó barátommal, aki hivatásos hírszerző volt. Bár túl sok tippet nem adott, csak annyit jegyzett meg, ez pontosan így volt. Elég lesújtó véleménnyel volt viszont két egykori rádiós kolléga, akiknek ugyancsak megmutattam, viszont egyikük legalább - velem ellentétben - a német nyelvben járatos, így a hibáimat javítani tudta.
A napi rutin, a politika – amivel mindig is foglalkoztál – nem hiányzik?
- Én elsősorban külpolitikus voltam, ami mostanában foglalkoztat és idegesít, az a belpolitika. Hogy miért, azt talán nem is kell itt részleteznem. Nem érzem magam túl jól a bőrömben. Különben viszont minden rendben lenne körülöttem. Van öt sikerült gyerekem, valamennyien megfelelő helyen vannak, van hét unokám, remek feleségem, nincsenek különösebb gondjaim.
És további terveid? Újabb könyveket írsz?
- A feleségem azt mondja, most már hagyjam abba, mert néha látni is akar. A két legutóbbi könyvemet kifejezetten az Atlantic Press kiadó tulajdonos-mindenese, Bokor Pál biztatására írtam. Igazából már abba is akartam hagyni, de ő rábeszélt. Most is van elképzelésem, hogy mit kellene megírni, de ez egyelőre távlati terv. A Kamjanyicin-könyv karácsonyra jelent meg, akkor Bokor azt mondta, a Könyvhétre ki akar jönni az új művel.
És így is lett. A következőre mennyi idő adott?
- Nem hagyom sürgetni magamat. Amit elgondoltam, rendkívül munkaigényes. A történet olyan helyen fog játszódni és olyan foglalkozású emberek körében, amilyenekkel eddig nem volt dolgom.
