„Te jó ég, ötévesen alig bír öt hangot átérni a pici kezeivel, hát hogy lesz ebből a gyerekből zongorista?” – sóhajtott Szakács Albertné „Ági néni”, látva a kis Farkas Gábort a klaviatúra előtt. Csakhogy Farkas Gábor zongoraművésznek született, semmiféle alkati tényező nem tántoríthatta. „Mindenféle hangszer volt otthon, anyai ágon ugyanis mindenki cigányzenész, de én mindig csak a zongorát ütögettem. Édesapám óvodás koromban megtanított kottát olvasni, így mire nagycsoportosként a zeneiskolába kerültem, már rég ismertem a Zongoraiskola I-II-t.” A kis Gáborka nem volt átlagos gyerek: mivel folyékonyan írt és olvasott, az óvodában minden nap kiültették, hogy mondjon mesét a többieknek – aztán levezetésképpen zongorázott is nekik egy kicsit. „Végül a kezeim is megnőttek. Köszönhetően a titkos, házilag gyártott, génmanipulált összetevőnek” – mókázik. – Persze kezdetben sokan legyintettek rám: világhírű művész Ózdról? De Ági néni megfogta a kezem, és nem engedett. Ha ő nincs, nem ezen a pályán haladok tovább. Igaza van Kodálynak: nem az a lényeg, ki van az Operaház élén, hanem az, hogy ki tanít a mátészalkai zeneiskolában.”
Ózd a nyolcvanas években nem volt épp eszményi hely egy művészpalánta számára. Koncertek híján maradt a tévé. „Nagyon szerettem, amikor régi felvételeket mutattak, Cziffrát, Fischer Annie-t, Kocsist… Az első élő koncert, ami nagyon megfogott, Jandó Jenőé volt: Bartók III. zongoraversenyét játszotta. De Schiff András szólóestje is örök emlék. Vagy amikor konzisként feljöttünk Pestre, meghallgatni a Liszt verseny résztvevőit… Persze mindenki Bogányi Gergőnek szurkolt!” A művész szerint égető szükség volna a zenei magaskultúra tudatosabb terjesztésére. „Komolyzene nélkül élni olyan, mintha azt mondanám: jaj, de jó fotókat lehet készíteni az iPhone-ommal, közben pedig eszembe se jut megnézni egy Rembrandt-képet a múzeumban.”
Egy ideje Farkas már nem csupán öregdiák, de tanít is az alma materében, a napokban pedig Tokióban nyit új fejezetet tanári pályáján: a Tokyo College of Music vendégprofesszora lesz. Csak részben újdonság számára a tokiói élet: régóta sokat turnézik a Távol-Keleten. „Ázsia a komolyzene jövője. Olyan zongoristacsodákkal lehet találkozni arrafelé, hogy leesik az állam. Olyan éretten, magas színvonalon játszanak tizennégy-tizenöt évesen, akkora kezekkel, mint egy névjegykártya, hogy az ember óhatatlanul benéz a zongora alá, nem lapul-e ott valaki – nevet a Liszt-díjas művész. – Japánban úgy kezdődik a zongoratanítás, hogy először a gyerek anyukája ismerkedik egy évig a hangszerrel, hogy tudjon segíteni. Mindig elkíséri gyerekét az órára, csendben jegyzetel, aztán otthon együtt gyakorolnak. Mókás, de apám ugyanezt csinálta gyerekkoromban – idézi fel nevetve Farkas. – Azt mondta: fiam, ha csináljuk, akkor csináljuk komolyan. Így aztán észrevétlenül ott ült a kanapén.”
Farkas 2015-ben megnyerte a New York Concert Artists versenyét, s ennek egyik hozományaként lemezt rögzíthetett a Steinway Recordsnál. Az albumról azt írták: ez az eddigi legjobb kiadványa a kiadónak. „Steinway Artistnak lenni olyan, mintha hegedűművészként kapnék egy Stradivarit” – magyarázza az előadó. Az együttműködésnek van egy utánozhatatlanul különleges része: Farkas lemezei elérhetőek a Spirio zongora vásárlói számára. Ez a hangszer képes arra, hogy az előzőleg betáplált adatok alapján saját magán játsszon. Azaz: mintha Farkas Gábor maga muzsikálna a nappalinkban. „Amikor először megláttam, nem értettem, miért van bedugva a zongora konnektorba – nevet Farkas, aki azt mondja: képtelen élvezni az elektromos hangszerek hangját, ez azonban nem betáplált hangokat játszik, hanem maga képzi azokat, ezért nagy tervei vannak a hangszerrel.
Feleségével folytatják a családi hagyományokat: kisfiuk Tokióban már zenei oviba jár. Hamarosan megszületik második gyerekük. S hogy mi a legnehezebben megszokható Japánban? „Az, hogy nem tudok olvasni – vágja rá a művész. – Amikor a misszionáriusokat az országba küldték, ők azt mondták, ez az ördög nyelve. Hát, jelenleg meg tudom őket érteni.”
A japán zeneakadémisták tehetség szerint rangsorolva három csoportban tanulnak. Farkas a legjobbakat, a master superior csoportba tartozókat oktatja. „A fő feladatom, hogy megtanítsam őket az érzelmeik kifejezésére. Az itteni japán növendékeimmel is úgy kezdem, ha olyan művet tanulunk, amihez irodalmi mű kapcsolódik, hogy fordítsuk le a szöveget, beszéljük meg, miről szól. Nem az a lényeg, hogy melléütés nélkül zongorázzanak: ki kell nyitni a fülüket és a szívüket.”
