2011 augusztus - 2012 február - Magyarország.
A jobboldali média minden felületén fölszólították a híveket, hogy aki a „magyargyűlölő büdös zsidót” (ez voltam én) meglátja, verje be a pofáját, vagyis simán a meglincselésemre buzdították az igaz magyarokat. Az új törvény szerint mindenkit addig lehetett előzetesben tartani, amíg az ügye tárgyalásra nem kerül, vagyis a végtelenségig. Nyolcvan éves voltam, és egészségileg már meglehetősen rozoga. Vagyis az életemért futottam, feleségemmel együtt.
Montrealban történetesen nem volt egyetlen ember sem, aki fogadni bírt volna, régebbi ismerőseink elhúztak a vadlibákkal Miamibe telelni. És akkor eszembe jutott Abbey és Irene. Amikor 2009-ben turistákként itt jártunk, futólag találkoztunk velük, akkori vendéglátónk ismerőseivel. Rokonszenves házaspár volt, és mint dokumentumfilmeseknek, megőriztem a névjegyüket, de 2009 óta nem kerestem velük a kapcsolatot.
Kérésünkre fölhívta őket a barátunk, F. Tibor, de az ő nézőpontjukból egy ismeretlen férfi Torontóból, hogy van itt egy házaspár, Magyarországról menekülő zsidók, akikkel ők - vagyis Irene és Abbey - három éve találkoztak; a pasas író, összekülönbözött a hatalommal, ezért menekülnie kellett, és most segítségre lenne szükségük.
Nem nagyon emlékeztek ránk. Jöjjenek, mondták magától értetődően.
Február 29-én érkeztünk, őrületes hóesés, minimum tíz fok hideg, jeges szél, szóval ennek tükrében értékelendő, hogy Irene-ék befogadtak két jóformán ismeretlen alakot, födelet adtak a fejünk fölé, nem kellett, mondjuk, a parkban, vagy egy metróállomáson éjszakáznunk.
Amikor a taxi letett minket a kapuban, Irene azt mondta: – Hát ti vagytok azok? – akkor ismert meg. A második mondata ez volt: – Éhesek vagytok, mi?! Mit ennétek?
Irene másnap mindjárt el is vitt kocsival a Refugees Office-ba, gőzünk se volt, hol van, egyedül a szomszéd utcáig sem jutottunk volna el.
Két hét múlva szerzett egy teljesen fölszerelt, elegáns lakást három hétre. Irene barátja, Anne, barátja Christophnak, aki nyelvész és három hétre Európába utazik, addig a lakása szabad, és átadta az otthonát mindenestül, hűtőszekrényestül a benne levő kajákkal együtt, két tök idegen menekültnek, mert ha a barátjának a barátja azt mondja, rászorulnak és megbízhatók, akkor ő is megbízik bennük.
Pészahkor Irene nem feledkezett meg rólunk, védenceiről, és mintha a családjukhoz tartoznánk, meghívott mindkét Széder estére, egy ideig újból náluk laktunk.
FOTÓ:VAJDA JÓZSEF
Ennyire még sohasem éreztem, hogy mi, zsidók, csakugyan a szabadság népe vagyunk, hogy teljesen idegen tőlünk minden szolgaság. A Pészah az Egyiptomból való szabadulás ünnepe, „meséld el gyermekednek”, mondja az Írás, hogy mi történt, ne merüljön feledésbe soha, hogy az Úr és Mózes kivezették a zsidókat a rabszolgaságból. Ilyenkor a szabadságunkat ünnepeljük: nem véletlen, hogy ezt még soha nem éreztem ilyen intenzíven, mint akkor, hiszen mi is alig pár hete menekültünk ki a mi rabszolgaságunk földjéről.
Amint igazi montreali lakosok lettünk, új élményt jelentett a közlekedés. Jellemző egy társadalomra, hogy hány ember alkot sort spontán, minden külső kényszer nélkül. Magyarországon háromszáz se. Ha befut a busz (villamos) minden várakozó utas egyszerre rohanja meg, aztán aki bírja, marja. Itt három ember már egy sor. Érdemtelenül előnyt szerezni, az itt elképzelhetetlen. Udvarias gesztusra nincsen szükség, mert senki sem siet, és ettől mindenki célba ér.
Ülök egy ház lépcsőjén, napozok Slomóval, a labrador kutyámmal, egy kocsi beáll szemben a garázsba, kiszáll egy szőke nő – negyvenes –, átkiabál, persze nem értem, de nagyon barátságos vigyorral visszaintegetek, és egyszerre a nő kijön a házból, át az úttesten, egy nagy pohár jégkockás vízzel és egy műanyag tálban a Slomónak szánt vízzel… - Hát hogy meleg van, ilyen melegben inni kell, idősebb embernek meg különösen… - atyaisten, esik le a tantusz, ez azt kérdezte, nem vagyunk-e szomjasak; és nem bírok napirendre térni fölötte, mitől ilyen hihetetlenül rendesek itt az emberek. A nő vadidegen, hangsúlyozom, vadidegen, talán látott már itt napozni a kutyával, de különben semmi kapcsolat, sose beszéltünk… Isten áldja meg Kanadát és a kanadaiakat!!!
2013. április 9-én volt a Meghallgatás. A Boardman ott helyben – ami hallatlanul ritka – közölte a döntést: Kanada az 1951-es genfi konvenció alapján politikai menedékjogot ad. A bíró (a Board, a Testület képviselője) hihetetlenül föl volt készülve Magyarországból is, belőlem is, azaz tőről-hegyre ismerte a beadott anyagomat, több mint három órát tartott a „vallatás”, semmi nem kerülte el a figyelmét, mindenre kíváncsi volt, nem volt más dolgom, mint őszintén, az igazságnak megfelelően válaszolni minden kérdésére. Aztán a bíró hosszú összefoglalójára került sor, ma már tudom, miért; nagyon meg kellett indokolnia a pozitív döntését. Rendkívül ritka – mondta mindenki – hogy valaki a meghallgatásakor mindjárt megkapja a státust.
A bíró utána Kanada nevében gratulált Évának és nekem, és még azt is hozzátette, hogy reméli, most majd jó regényeket fogok írni az itteni békességben és nyugalomban. Kár, hogy a magyarországi fajgyűlölők nem látták amint a kanadai fekete bőrű bíró kezet fog velünk – de hát itt az ilyet már csak én veszem észre, aki egy rasszista világból jöttem.
A párom Irene-t hívta föl elsőnek, ahogy kijöttünk a meghallgatásról. Kihallatszottak a telefonból örömsikolyai. Anne és Christoph és a szűk kanadai baráti kör (összesen kilencen voltunk), egy kis vacsorát szerveztek nekünk, hogy a nehéz nap után ne kelljen otthon főzőcskézni, csak arról volt szó, hogy a Meghallgatással járó izgalom és sokk után nyilván elfáradva, kicsit lazíthassunk baráti körben. Senki nem gondolta, hogy ez a vacsora egyúttal ünnepi vacsora lesz, hát ehhez képest szárnyalt is a kis csapat hangulata, mert a győzelem boldogsága ezerszeres, ha szerető szurkolók, jó barátok körében ünnepelhet az ember.
Amikor késő este búcsúzkodtunk, és sorra megöleltem a lányokat, hölgyeket, azt éreztem, mintha Irene-nek nedves volna az arca. Megérintettem: csakugyan. Először nem is hittem el. Pedig tényleg könnyes volt a szeme, és akkor még szorosabban öleltem át, s csak azt bírtam kinyögni, boldog vagyok, hogy ilyen barátom van, mint te…, de akkor sem tudtam volna folytatni, ha jobban beszélek angolul, mert a torkom összeszorult, mert hajszál híján magam is…
Hát ki vagyok én ennek a lánynak? Jó, fiatalasszonynak…, a lányom lehetne… Miféle rokonságnál is mélyebb kapcsolat ez? A pártfogoltja vagyok, az az idevetődött öreg fickó, akin ő segített…, de ez, esküszöm, nincs benne az ő tudatában…, csak az, hogy az Éváéknak, Ákoséknak sikerült. Most már itt fognak élni velünk, és mi gazdagodunk velük, és ők gazdagodnak velünk… Talán csak egyszerűen megszeretett az idők során, úgy, ahogy csak egy ilyen igazán tiszta lélek tud szeretni…
Ezek, Irene örömkönnyei, minden menekültstátusznál, Kanada minden befogadó nyilatkozatánál többet érnek. Nekem.
Akkor is, ha végül nem is nekem szóltak. Hanem mind a kettőnknek és annak a belső örömnek, hogy érdemes tenni valamit másokért, hiszen eredménye van! És bár a könnyek Irene kedves arcán folytak végig, bár Irene volt a médium, az egész baráti kör érzéseit fejezték ki.
Egy nagy, békés ország juharleveleinek hívogató suttogását fejezték ki.
Ez volt az én igazi befogadó passzusom.
