A Siegfried is egész pályás letámadás, mint minden Wagner, már a nyitányban is tobzódnak a tébolyult indulatok, ott van benne a dermesztően pusztító hatalmi őrület, aminek erőteljes hangjai, ahogy Halász Péter vezényel, olykor egyenesen démonian, szinte szétvetik a Magyar Állami Operaház falait. De megjelennek a szerelem, a boldogság, a félelem hangjai is, ott az egész világmindenség, ezért nem fért bele az összművészetre törekvő, a hatalomról olyan rémisztően sokat tudó, és azzal ennek ellenére kokettáló szerző semmilyen megszokott színházi időkeretbe. Ha rosszul játsszák, akár kínszenvedés, szinte végigülhetetlenek az operái, volt bizony részünk jócskán ilyen produkciókban az Andrássy úton. De most már A Nibelung gyűrűje harmadik darabját vezényli Halász, aki nagyon összekapja a zenekart, és rendezi M. Tóth Géza, ő pedig animációs filmes látványvilágával képes megmutatni a Pokol legmélyét, és az Istenek magaslatát, ami nem feltétlenül különbözik nagyon a sátánok birodalmától.
Siegfried és az aljas törpe, Mime párharca (Kovácsházi István, Jürgen Zacher) Fotó: Nagy Attila
A Rajna kincsében még túláradt ez a látványvilág, már-már a zenét is túl hömpölyögve olykor, A walkürben helyére került minden, döbbenetes, megrázó, felemelő élményt nyújtva, letaglózva, és mégis éteri magasságokba juttatva a publikumot. A Sigegfried is magas hőfokú előadás, nem utolsó sorban az énekesek, Kovácsházi István, Jürgen Zacher, Egils Silins, Marcus Jupither, Rácz István, Gál Erika, Sümegi Eszter, Szemere Zita jóvoltában. Wagner akár emberfeletti teljesítményt igényel az előadóktól, de a közönségtől is. És, hogy vannak, akik ezt notóriusan vállalják, az ámulatba ejt.
