Olyan az Alexandra Kiadó által megjelentetett Hátrametszés című könyv, mintha Jordán Tamás élőszóban mesélne. Egymásba folynak a mondatok. Egyik nem biztos, hogy vaslogikával következik a másikból, gyakran inkább beindul az asszociációk sora, a színészt elkapja a mesemondás heve, és élvezetesen ömlik belőle a szó. Egybefolyik a szakma és a magánélet, ahogy sokszor a valóságban is, főszerepet kérnek maguknak mulatságos sztorik, amik olykor éppen hogy a lényeget világítják meg, máskor pedig „csak” szórakoztatóak.
Néhány alap történetet már halhattunk Jordán stand up estjén a Rózsavölgyi Szalonban, ahol szintén mesél és mesél, és közben nem felejt el poentírozni. Abszolút tudja mi a hatásos, azzal is tisztában van, hogy szükség van érzelmi amplitúdóra, ha éppen elkomorodtunk megnevettet, nagyon tud hangulatot teremteni, ahogy a könyvében is. Ha nem lenne csaknem háromszáz oldal, akár egy szuszra is kedvünk támadhatna végig olvasni. Kicsit olyan, mintha színészbüfében, jóféle bor mellett, leülne már megfelelő hangulatban mesélni, körbeülnék a kollégái, és ott hallgatnák pitymallatig, aztán esetleg aminek nem jutottak a végére, azt folytatnák a következő éjjel, ugyancsak hajnalba nyúlóan.
Mint köztudott, Jordán műszaki egyetemet végzett, mérnök, dolgozott is egy ideig ilyen minőségben. A színművészetire nem vették fel, így került amatőrként az Egyetemi Színpadra, és a könyvében is többször elmondja, hogy mindennek ez az oka. Itt találkozott a magyar szellemi élet nagyjaival, sok lelkesen tehetséges fiatallal, és élete egyik meghatározó emberével, a rendező Ruszt Józseffel, aki miután már jól dolgoztak együtt, az arcába vágta, hogy „Bármilyen fájdalmas, eljött az ideje, hogy megmondjam: belőled soha nem lesz színész. „ Jordán ugyanis úgy hadart, hogy alig lehetett érteni, mit mond a színpadon, és súlyos beszédhibája, meg ezzel járó komplexusa nem akart múlni. El is jött az az idő, amikor letett a színészetről.
Geodéta volt már, meg is házasodott, úgy tűnt rátér a becsületes és tán kissé egyhangú polgári életre. De aztán adódott egy igen kis szerep az akkor alakult 25. Színházban, ahol Haumann Péter címszereplésével készültek bemutatni a Szókratész védőbeszédét. Ez a lehetőség szülte a következőt, majd az utána következőt, és azután már nem volt megállás. Jordán hivatásos színésznek szegődött, és éjjelét, nappalát ennek áldozta. Az önbizalomhiány nagyképűsködéssel is keveredett, meg előadások utáni vendéglőzéssel, akár éjszakai bározással. Közben otthon volt Judit, akivel hosszú ideig a legnagyobb harmóniában éltek együtt, de úgy érezte, hogy már nem tudja követni, nem érti őt. Csak hát két kis lurkó is volt ekkor már. Meg ott volt a szintén színész Lázár Kati, aki nagyon is értette.
A könyv egyik legdrámaibb története, amikor Jordán elhatározza, hogy elköltözik otthonról. Összecsomagol, berámol a taxiba, amit félúton visszairányít. Magába roskadva ül az üres lakásban, és azon tépelődik, hogy akkor most mi legyen. Majd újra taxit hív, és végleg elköltözik. Ez az egyik, amit szőnyeg alá söpört. Hogy hogyan lehet elszámolni Judittal, és hogyan a fiúkkal. És akkor nem ez az egyetlen ilyen jellegű történet.
Olyan szempontból viszont roppant szerencsésen alakultak a dolgok, hogy mindenkivel jóban maradt, ahogy a testvérek, féltestvérek, volt szerelmek sincsenek rosszban egymással. Például a „Majdnem mindenki” aláírású fotó, amin már az unokák is rajta vannak, ezt bizonyítja.
Jordán tényleg kitárulkozik. A magánéletéről való beszéd nem hatásvadászó bulvárintimitás, hanem erőteljesen segít megérteni a pályáját is. Aminek megint csak nem mérnöki alapossággal, mégis roppant érzékletesen, írja le az ívét. Megértjük, hogy miért lesz hamarosan elege abból a Népszínházból, amibe a 25. Színházat is beolvasztották, és miért döntenek úgy, hogy egy szilveszter éjszakai házibulin, Lázár Katival együtt, megkérdezik Babarczy László igazgatót, mit szólna ahhoz, ha Kaposvárra szerződnének. „Ez álmaim vágya”, hangzik a felelet. Kaposváron születik már a nagyszerű színésszé lett Jordán Adél, aki annyit volt a színházban, hogy Jordán azt mondja, a lakásuk csak a második otthona volt. És ez megint nem intimitás, hanem annak a bámulatosan intenzív munkának is a jellemzése, ami akkor az ország egyik legjobb, ha nem éppen legjobb színházában folyt. Előfordult, hogy az esti próba utáni megbeszélést követően, éjféltől akár újra lejátszották az előadást, és ez a világ legtermészetesebb dolga volt.
Természetesen sok szó esik a Nemzetiről is, arról például, hogyan átkozták ki balról is, hogy igazgató mert lenni ott, amikor többen bojkottálták a botrányos körülmények között épített, jó néhány szempontból félresikerült színházat. A Nemzetiről legtöbbet Ruszt és Jordán intenzív elektronikus levelezéséből tudunk meg. Az utolsó rész arról regél, ami előtt még ma is sokan értetlenül állnak, hogy miért nem pályázott Jordán újra a Nemzeti élére, miért ment a fővárostól messze, Szombathelyre színházat alapítani? És persze kiderül, hogy ennek ugyancsak az Egyetemi Színpad az oka, ahol megtanulta, hogy a színház jóval több előadásokat termelő gyárnál, akár építi egy egész város közösségét, és úgy látta, hogy erre a Nemzetiben nincs mód, Szombathelyen pedig már temérdek mindent meg is valósított abból, amit tervezett. Szombathely apoteózisával ér véget a kötet, azzal, hogy minden azért történt, hogy ide csúcsosodjon ki.
Már eddig is grandiózus az életmű. És remélhetően még hosszú-hosszú ideg „csúcsosodik” tovább.