Ne tessék ellentmondást keresni Orbán Viktor és Áder János szavai között, mert nincs. Való igaz, a kedves vezető a lázadás évét véli látni a most kezdődött esztendőben, míg az egykor volt köztársaság elnöke a kiegyezést tűzte zászlajára. De igazából nem beszéltek el egymás mellett, még ha ez is a látszat. Nagyon jól kiegészítik egymást. Úgy is mondhatnánk, ki van ez találva, ami a kommunikációs lényeget, valamint a nem kevésbé fontos propaganda-töltetet illeti.
Talán a legjobb magyarázat rá a munkamegosztás. De még csak nem is a jó rendőr-rossz rendőr típusból. Itt ugyanis mindenki jó rendőr. Ugyanazt akarják, ugyanazért beszélnek, s igyekeznek jobb belátásra téríteni a még hezitálókat. Volt rá pár éve egy jelszavuk is, csak azt már helyettesítették újabbakkal, ám a tartalom megmaradt: "Csak a Fidesz!".
Orbán Viktor életeleme a harc. Ő mindig ellenségeket keres - és talál -, akikkel szembe lehet szállni, akikkel szemben meg lehet hirdetni politikáját. Ebből következően említ lázadást. Ahogy néhány éve még a fülkeforradalommal jött, csakhogy az már ugyancsak kiment a divatból, kellettek helyette más hívószavak. Az ő világképében a lázadás már el is kezdődött, előbb a Brexittel, aztán Trump megválasztásával, végül az olasz népszavazással. Mindez nagyon kedvére való, hiszen úgy látja, gyengülhet tőlük a brüsszeli bürokrácia - és amit jelképez -, ez pedig együtt jár(hat) az ő erősödésével.
Ebben a szereposztásban Áder János "a nyugodt erő". Aki szerint most nem forradalmi hevületre van szükség, hanem a polgárosodás dicséretére. Ünnepeljük tehát a kiegyezés évfordulóját, mert az megnyitotta az utat egy "páratlanul sikeres országépítő időszak előtt". Mindenesetre továbbra is figyeljük a múltat, állítsuk a jelen szolgálatába, vegyünk példaképeket régmúlt korokból. Ha most éppen nem Horthyt emeljük piedesztálra, akkor tegyük ezt Ferenc Jóskával, hátha jobban beválik.
Mindez egyetlen végső célt szolgál. Pártunk és kormányunk 2018-as diadalát. A választási kampány már gőzerővel dübörög. Időben meg kell dolgozni a polgárokat, hogy a szavazófülkében ne legyen kétségük, hová teszik az ikszet. Ennek érdekében szükség van mindenkire. A napi penzumokat elvégzik a kisebb kaliberek, de néha meg kell szólalniuk az élcsapat tagjainak is. Néha még szólózhat Kövér is, Orbán és Áder szájába pedig olyan mondandót kell adni, ami új, s a papagájok legfeljebb ismételgethetik. Így kerül egymás mellé a lázadás éve és a kiegyezés, mint követendő propaganda-eszköz, megteremtve az egyensúlyt a rendszer nagy gondolkodói között.
A végén pedig Orbán és Áder, meg a többiek kéz a kézben köszönik meg a tapsokat. Más forgatókönyvet momentán el sem tudnak képzelni.
