Gyakran fájóan felsebzőek a Látogatóban című kötetben Dégi János írásai. Egy önmarcangoló, magát és a színházi helyzetet, és ezen keresztül a világot rendszeresen élve boncoló ember megnyilvánulásai. Többségük zsigerből született, de okos elme is társul hozzájuk. Lényeglátóan tömörek, vesébe látók, olykor végletesen elkeseredettek, tragikus élethelyzeteket hordozóak. Tiszták és köntörfalazás nélkül, szókimondóan egyértelműek.
Beleborzongtam például abba, amikor arról beszél, hogy mennyire nem tudott közösséget vállalni a Madách Színházzal, illetve a József Attila Színházzal, miközben ezekben a teátrumokban nem kevesebb, mint tizenegy évig játszott.
„Túl polgári beállítottságúak nekem, a merészség halvány jelét nem tudtam felfedezni, konvencionális, századeleji színjátszás folyik ott. Egyszerűen szégyelltem magam, az arcomat, a hangomat, amikor arra gondoltam, hogy például Bartók, Csontváry, Kassák évtizedekkel ezelőtt már sokkal előbbre tartott, mint a mi színházművészetünk.”
Kemény, súlyos szavak, és sok tekintetben igazak. Kitűnik belőlük, hogy nem csupán saját szerepei izgatták, nem csak azokon agyalt, érdekelte a nagy egész is, bántotta a rutinos, gördülékenyen sikeres semmitmondás, ő mindig gyötrően mélyre akart ásni, nem kímélte magát, két végén égette a gyertyát, és önkínzásait megjelenítette a deszkákon is.
Kicsit tán hasonlított Gorkij Éjjeli menedékhelyének színészére, akit játszott is, aki lemegy a pokol legmélyebb bugyraiba, sőt nem csupán lemegy, hanem ott hosszú ideg tartózkodik, majd feljön egy kicsit, de újra alámerül, aztán ismét megpróbál a felszínre jutni.
Elképesztően hullámzó volt a pályája, hol agyon foglalkoztatták, zseninek kiáltották ki, máskor elfelejtkeztek róla, és nemigen volt szerepe. Nehezen tudtak mit kezdeni a szabálytalan alkatú, sorból kilógó talentummal, akit ráadásul rendszeresen a depresszió is gyötört, mint első feleségét, az általában könnyed darabokban, akár kabaré jelenetekben komédiázó Schütz Ilát, aki önkezével vetett véget az életének, mielőtt másokat oly jól szórakoztatott.
Dégi nem volt könnyed komédiás, ha nevettetett is, az inkább abszurdba hajlott. Gondoljunk csak például Fábri Zoltán Isten hozta őrnagy úr! című filmjének postására, aki szortírozza a leveleket, és a rossz hírt tartalmazókat, így a fiúk haláláról szólót, nem adja át az általa szeretett Tót családnak. Ahogy vívódik, hogy kiközvetítse a végzetes hírt vagy se, ahogy az arcáról leolvasható csaknem minden gondolata, ahogy szinte földhöz vágja amit ő a felbontott sürgönyből megtud, és ahogy felvidul az arca, megkönnyebbül amikor végre dönt, hogy nem és nem, ő ezt inkább megeszi, mint kézhez juttatja, az tragikomikus. Ebbe a röpke jelenetbe belesűríti egy kissé félnótás, de végtelenül jóindulatú ember sorsát, aki képes másokért aggódni, és közvetve átérzi a háború borzalmát, némiképp megtestesíti a háttérország aggódását, félelmét.
Űzte, hajtotta magát és űzték és hajtották mások. Szülővárosa, Makó, ahová nagyapja még parasztként érkezett Erdélyből, Inokai báró törvénytelen fiaként, mint afféle Édenkent, köldökzsinór, amitől elszakították, szerepel az írásaiban. Kórság című kis verse mindössze ennyi. „Anyám!/érdekes: / Altatóval/Jó csak/ az/Altatódal” Nagyon játékos és mégis keserű. És benne van, hogy valami pótszer is szükséges az élet elviseléséhez. Hát ő használt bőven. Halála előtt évekig mániákus depresszióval kezelték, rengeteg gyógyszert szedett, tönkrement a szíve, a mája, utolsó hónapjaiban nem beszélt senkivel, 30 kilóra fogyott.
A pályáján megfordult vidéki színházakban, Debrecenben éppúgy, mint Miskolcon, Kecskeméten mindössze egy évig volt. Próbálta többször is tovább állva, megkeresni önmagát. A kötetet szerkesztő egyik fia, Dégi János színész lett, méghozzá nem is rossz. Láttam Békéscsabán Balikó Tamás egyik legjobb rendezésében, O' Neill Utazás az éjszakába című darabjának Edmund szerepében, melyben igencsak zaklatott, feltépett idegrendszerű fiatalembert adott kiválóan. Ennek a produkciónak egyik előadása előtt hívta fel édesanyja azzal, hogy nincs többé édesapja. János jó pár éve ott hagyta a színi pályát, tíz évig szerkesztő volt az MTV-nél, a TV2-nél, csinált dokumentumfilmeket, évek óta Amerikában keresi önmagát, ott egyetemen tanító szociológus felesége és fia mellett. Ennek nyilván része az is, hogy édesapjáról állított össze meglehetős érzékenységgel, egy rá méltán emlékező, puritánul is tartalmas könyvet.
