Amikor Luther Márton Szent Pál apostol rómaiakhoz írt első levelének egyik versén elmélkedett, ahogy ő maga leírta, megvilágosodott, s rájött arra az igazságra, amit évtizedeken át hasztalanul keresett: „Az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, ez az igazság elfogadott igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: ’Az igaz ember hitből él’”. Az igazságot tehát csak a hit által ismerhetjük meg, s nem az „Írás” révén. Közismert, 95 tételét kiszegezte a wittembergi vártemplom kapujára. A Szentszék vizsgálatot indíottt ellene, a pápa részeg németnek nevezte. A Szent Inkvizíció elé kellett járulnia, ám nem vonta vissza tanait, 1520-ban kiközösítették.
Luther keményen szembement a pápával, s igaza is volt. Akkoriban az egyházfők nem éppen keresztényi életvitelükről voltak ismertek, az állam és az egyház összefonódása miatt gyakran uraságokként, mintsem Isten földi helytartójaként viselkedtek. Luther egyenesen azt mondta, a pápai trónon az „Antikrisztus” ül.
Luther azt vallotta a hit mindenek felett áll. Nem szabad mások vallási életében vájkálni, hiszen ez magánügy. Ám valami mást képtelünk el a hit iránti végtelen hűség kapcsán, mint amit az az úgynevezett újságíró képvisel, akit személyesen emberi erőforrások minisztere védelmezett meg. Ugyan a középkorban nem volt ritka a kendőzetlen stílus, de attól még, hogy valaki trágár kifejezéseket használ, minden cikkéből csöpög a keresztényi szeretettel teljes hiánya, a gyűlölet, attól még nem válik a vallásalapító méltó követőjévé, s csak remélni tudjuk, hogy ebben azért az egyházi vezetők is egyetértenek. Hogy egy a kereszténységére oly büszke miniszter miként védelmezhet meg olyasvalakit, s hasonlíthat a protestáns reformáció szellemi atyjához, aki „demens vénembernek”, gazembernek nevezi a pápát, ez újabb kérdéseket vet fel. Méltó tükre a magyar valóságnak. A pápa, ha olyat mond, ami nem tetszik a kormánynak, hirtelenjében ellenséggé válik, megbélyegzik, legszívesebben kiközösítenék azok, akik oly szívesen veszik fel a kereszténység álarcát, miközben a cselekedeteik tényleg az Antikrisztuséhoz hasonlatosak.
Megszokhattuk, Magyarországon az abszurd vált teljesen természetessé. Az újságírót Lutherhez mérni – ha jóindulatúak akarunk lenni – mérhetetlen butaságnak nevezhetjük. Ha az illető ilyet mond, elképesztő tudatlanságról tesz tanúbizonyságot. Luthert ugyanis azért közösítették ki, s lett egy új egyház alapítója, mert a katolikus egyház nem volt hajlandó befogadni felvetéseit, megrekedt a maga ókonzervatív gondolkodásában. Ferenc pápa viszont az ökumenizmus embere. Nem biztos, hogy értik ezt a szót azok, akik most a pápát bírálják, úgyhogy kicsit segítünk nekik: az egyházak közeledésének híve. Jó viszonyra törekszik a zsidó, a pravoszláv és a református, illetve evangélikus egyházzal is, amit számos gesztusa is bizonyít. Ezen egyházak (külföldi) vezetőinek megannyi méltatását idézhetnénk ezzel kapcsolatban.
Itthon azonban más a helyzet. Nálunk az ökumenizmus szó rosszul cseng, itthon a megosztás a menő. Bárcsak lenne a magyar politikában egy Lutherhez hasonló, megkérdőjelezhetetlen erkölcsiségű személyiség, aki ki meri mondani az igazat, s vállalja is véleményét, s akibe az álkeresztény antikrisztusok sem rúghatnak bele. Van ilyen?
