Dél van. Az egyik II. kerületi szavazókör környékén dőreség volna parkolóhelyet keresni. Itt néhány méteren belül négy körzet voksait is gyűjtik. Amikor kiáll egy termetes batár, már két hasonló is próbálna a helyére furakodni. Van is belőle időnként némi „nemzeti” vita.
A gyalogosok hullámokban érkeznek. Amikor a három megállóval arrébb lévő templom felől megérkezik a busz, a jól öltözött, idősebb „közönség” régi ismerősök módján, udvariaskodva engedi előre egymást a félig nyitott kapun át a szavazókör előterébe. Arról beszélgetnek az asszonyok, amit a szószékről is hallottak. Nem vitás, hová húzzák majd be az ikszet.
Fiatal nő lép előttem a szavazatszedők vezetőjéhez: egy hete ment férjhez, mondja a férje nevét és a sajátját is. Tanácstalanul lapozgatnak a listában, keresik a bediktált nevet, de olyat nem találnak. Amíg forgatják az íveket, belesandítok: egyelőre laponként jó, ha két-három aláírás van. A fiatalasszony türelmetlen: mit tegyen? „Talán próbálkozzon a lakóhelyükön, Pannonhalmán”, tanácsolják. Vállrándítás, az ifjú hölgy el, amikor a közelben ülő bizottsági tag kapcsol: megnézték a lánynevét? Gyors pörgetés a lapok között – és megvan!
- Szaladj utána! – utasítja az elnök a fiatalabbat. - Még nem lehet messze, tudod, megmondták, minden voksra szükség van!
Újabb buszos csapat érkezik, népesebb, mint az előző, sor áll az ajtóban. Fél tucat farmeros, dzsekis biciklis parkol le. Bekukkantanak a helyiségbe, aztán egymásra néznek.
- Úgy állnak sorba, mintha járókeretet osztanának – jegyzi meg durván egyikük. – Na, húzzunk innen!
