Amikor 2012-ben az Európai Unió kapta a Nobel-békedíjat, akkor sajnos elmaradt a hivatalos indoklás kellő tudatosítása. Akik egyáltalán felfigyeltek arra, hogy az EU bő 500 millió polgára, így mi magyarok is Nobel-békedíjasok lettünk, többnyire ahhoz társítottuk képzetünket, hogy az EU alighanem a világbéke iránti elkötelezettsége okán lehetett díjazott. Akár ez is megtörténhetett volna, de konkrétan nem így történt.
A norvég Nobel-bizottság ugyanis azzal indokolta döntését, hogy az EU szerepet játszott abban, hogy a háborúskodás időszaka után az európai kontinens legnagyobb részén megszilárdult a béke. Igen, a történelme során szinte folyamatos vérfürdőben álló Európa végre viszonylagos békébe ért: a bíráló bizottság szerint az EU legfontosabb eredménye az, hogy „sikeresen küzdött a békéért, a megbékélésért, a demokráciáért és az emberi jogokért.”
A jólét ígéretével
Az egykori Közös Piac, később Európai Gazdasági Közösség, még később Európai Közösségek, végül (1993) Európai Unió alapgondolata a legkevésbé sem a viszonylagos gazdagság szétterítése, hanem a világ egyes számú tűzfészkének elfojtása volt. Ennek érdekében hatalmas lemondásokat vállalt a nyugati világ, amikor is a szovjet elnyomás árnyékából napfényre hívta a "Keleti blokk" országait, amelyek összesített gazdasági ereje 2004-ben éppen csak meghaladta a régi tagországok teljesítményének 5 százalékát. Tagadhatatlan, a keleti nyitás leginkább a tőkeérdekek mentén került szóba, ám az is biztos, hogy a hidegháborúra ez tett pontot.
Keletről nézve azonban kevésbé a biztonság igézete, sokkal inkább a jólét ígérete volt az integráció fő mozgatórugója. Bár a Bécsben nyitható magyar cukrászdák perspektíváját senki nem vette vérkomolyan, azért jó volt hallani. A csatlakozási folyamat delelőjén zene volt füleinknek az EU folyamatos mobilitási propagandája, s csak később eszméltünk, hogy valójában agyelszívás áldozatai lettünk.
Soha nem fogom kárhoztatni a kapitalizmust, amiért a saját törvényei szerint működik, de kárhoztatom a kortárs munkásmozgalmat, hogy az elmúlt évtizedekben dominánsan a kapitalizmus törvényei szerint cselekedett. Nem hiszem, hogy csak a tőke lenne a felelős azért, hogy mondjuk egy high-tech munkás ma Magyarországon tizedannyi bérért dolgozik, mint ezer kilométerrel nyugatabbra. Sajnos, döntések és cselekedetek helyett ma jobbára siránkozunk.
Hazánkban a 19. század végén épült a Törekvés Művelődési Ház, amely ma is virít a Könyves Kálmán körúton. Az I. világháború idején jött létre a szintén napjainkban is létező Csepeli Munkásotthon. A fasizmus előestéjén készült el, s most is áll a káprázatos Vasas székház a Magdolna utcában. Három gigantikus munkásmozgalmi templom. Ehhez képest napjaink kontrasztja, hogy a Magyar Szocialista Párt - amolyan házatlan csigaként - alkalmi bérleményekből hirdeti az igét.
Nem csoda, ha mindenki menekül. Véderő nélkül a magyar dolgozói elit szétszéledt, pontosabban Nyugat-Európába húzódott. Magyarország jelenleg kvázi egy európai falu, amelynek fiataljai a fényesebb európai városokban tündökölnek, s mi, itt maradó idősebbek legfeljebb fohászkodhatunk, hogy valami segélyből mégis legyen meg az ócska nyugdíjunk.
Tort ül a nacionalizmus
Az egykori fiatal magyar demokrata, de mára megvénült diktátor ősei a lábukat se tehették volna be a Kárpát-medencébe, ha itt korábban az ő mostani gyűlölködése lett volna a törvény. Már Árpád keleti hadai is simán körberöhögték volna azt a penge-kerítést, amellyel ez a pszichopata igyekszik a mai autokrata főnökeit szolgálni. Rogán pasa sem lehetne minden korrupt terrorista szószólója, ha nem lennének ügynökei az úgynevezett ellenzéki táborban. De most tényleg! Nem lenne itt az ideje valamennyi kollaboráns ál-ellenzékit a Fideszbe átigazolni?
Kellenek-e nekünk oligarchák és oligarchánék a baloldali vezetésben? Jó-e az nekünk, hogy nagy titkok legfőbb tudói úgymond a mi embereink? Érdekünk-e, hogy brüsszeli nagykoalícióban éltessük a cirkusz-művészeteket (sic!)? Szeretnénk-e azt, hogy rogánista biznisz-politikusok sündörögjenek a baloldali sorokban? Szükséges-e, hogy ránk telepedett hibbant, öntörvényű milliárdosok kábítsák a médiateret? A magyar provinciális konzervativizmusra mégsem válasz a magyar baloldali provincializmus. Viszont semmi ne akadályozzon meg minket a világ megértésében!
Ebből a kárpát-medencei tébolyból zajlik a masszív menekülés. Megannyi blogbejegyzés tanúsítja, hogy az anyagi indokok fej-fej mellett vannak az agyakat reszelő élhetetlenségekkel, és sokan már a több fizetés ígérete esetén se jönnének haza a magyar bolondok házába. Csekély vigasz, hogy a nacionalista populizmus máshol is tort ül tor hátán.
Tudtuk, hogy előbb-utóbb megbosszulja magát az a rövidlátóság, amely szerint minden siker a nemzeti kormányoké, s minden nyűg az Európai Unióé. Mintha ciki lenne az európai egység. Sajnálom, de szembesülnünk kell azzal, hogy kontinensünkön a vidéki öreg fehér férfiak lázadása zajlik a városi, felvilágosult, ám politikailag viszonylag inaktív, fiatal tanultakkal szemben. A rossz hír, hogy előbbiek győzelemre állnak. A jó hír meg az, hogy ezen lehet változtatni.
Tegyünk rendet itthon!
Legyen elég abból a képmutatásból, hogy gyűlöljük a multikat, de tízezres nagyságrendben jelentkezünk minden egyes álláshirdetésükre! Azonban ne tűrjük tovább, hogy egyes multik szinte nulla adót fizetnek, miközben a start-up cégek már a létezésük első pillanatától kezdve átlagosan harminc százalékos közteherrel szembesülnek! Ne meneküljünk el se a kihívások, se a megoldások elől!
Tegyünk végre rendet Magyarországon! Tudatlanságunk a legnagyobb felelőtlenségünk, pedig már kevés tudással is sokra mehetnénk. Illúzió lenne azt várnunk, hogy valamennyi honfitársunk akár csak a főbb dolgainkról átfogó ismeretekkel rendelkezzen, de az nagyon is elvárható, hogy felkent intézményeink a sarkukon álljanak. A pici dolgoktól a nagyobbakig roppant széles a skála.
Egy gyakorlati példával élve nem a bankoktól remélem, hogy széles körben elmagyarázzák, vajon mi fán terem a bankkártya, vagy a hitelkártya, mert hogy ezek működését az iskolákban kellene elmagyarázni, beleértve a kettő közti különbségeket is. Nem lenne baj, ha legalább a fiatalok megértenék, az európai unió (mint fogalom) egyben bankunió is, továbbá az euró az EU fizetőeszköze. Már csak azért is, hogy tisztába kerüljenek a jövőjük vonatkozó perspektíváival.
A média is sokat tehetne bizonyos alapismeretek forgalmazásában, mondjuk rendre megemlítve, hogy az EU-ban gyakorlatilag az égadta világon minden kvótarendszerek köré van szervezve, s ha éppen 160 ezer ember menekültkérelmének elbírálását kell a tagországi hatóságok között egy adott kvóta szerint szétosztani, abból nem adódik a csepeli önkormányzati lakások bérlőinek elüldözése, főként hogy az idevonatkozó, tavaly októberi EU-döntést a magyar miniszterelnök is jóváhagyta.
Nincs ezekben semmi ördöngösség, elég lenne a korrektség. A világpolitika amúgy sem a habostorta globális leképezése, ezért őrült felelőtlen dolog a néplélek turbósított mérgezése.
Röpködő milliárdok
Jövő márciusban emlékezünk meg a mai EU csírájának szárba szökkenéséről, az 1957-es úgynevezett Római Szerződés aláírásáról. Az alapító atyák akkor nem a pár hónappal azelőtt rájuk zúdult 200 ezer 56-os magyar menekült kapcsán szentségeltek, hanem elosztották, letelepítették, integrálták, asszimilálták őket, ezen közben viszont legfőképp a lényegre, Európa egységbe forrasztására összpontosítottak. Ez volt az ő felelősségük. Ugyanez a miénk is. Minden nehézség, fájdalom és veríték dacára az 500 milliós EU kibírja a mai belső, illetve kívülről jövő népmozgásokat, sőt, ha okosan és méltányosan kezeljük a helyzetet, sokat profitálhatunk belőle.
Ha leesik az eső, azt nem tudjuk visszaönteni az égbe, de értelmes odafigyeléssel fel lehet fogni a vizet, lehet vele gazdálkodni. A kontroll nélküli migrációs folyamatok persze ugyanúgy erodálják a társadalmakat, mint a szabadon hömpölygő áradatok a természetet. Orbánék kapzsi önkénye elképesztő, sajnos hosszútávú károkat okoz a magyar szemléletmódban, s már most borzalmas árat fizetünk az együttműködési hajlamaink elfojtásáért.
A kormány legutóbbi nyilatkozata szerint eddig 500 millió eurót (150 milliárd forintot) öltek bele a menekültproblémák elterelésébe. Két hete ezt tetézték meg a színfalak mögött, simán lenyelve azt, hogy a kötelezettségszegéseink miatt kirótt 300 millió eurós (90 milliárd forint) "szolidaritási hozzájárulásunkat" levonják a 2014-2020 között nekünk jutó kohéziós alapokból. Ezekhez képest bagó az a 10 milliárd forint, amit a kormány a göbbelsi propagandájába ölt.
Ezekből az irdatlan összegekből konszolidálni lehetett volna a komplett magyar egészségügyet, csúcsra lehetett volna vinni a hazai közoktatási rendszert, fel lehetett volna számolni a gyermekéhezést, vagy vissza lehetett volna állítani a 13. havi nyugdíjat.
Mérgezett alma
Nos, büszke honfitársaim, kvázi Dáriosz kincsét pukkantottuk el, hogy a vezetőink gátlástalanul gyűlölködhessenek, s ennek farvizén szabadon fosztogathassanak. Kevés ilyen felelőtlenség volt a magyar történelemben, de még ezt is meg lehet tetézni az október 2-i népszavazással, amelyben "demokratikusan" azt készülünk kihirdetni, hogy hazánk lányai és fiai többségükben, bár akarva-akaratlan, de képesek gazemberré válni.
Aki csak teheti, holnap tehát ne harapjon bele ebbe a mérgezett almába, s kerülje ki a szavazást! Aki ezt mégsem teheti, az pedig az "igen" és a "nem" feletti köröket egyaránt húzza át, hogy szavazata ezáltal érvénytelenné váljon! Kulturált ember ugyanis ilyen hazug kérdésre nem válaszol, vagy ha mégis muszáj, azt úgy tegye, hogy a megrontói abból ne húzhassanak hasznot. Aki "nem" szavazatot ad le, az jogi értelmezésben is de facto nemet mond az európai egységre, vagyis az Európai Unióra.
Ezt hívják kiiratkozásnak.
