Béla bácsi nehezen döntött. A magyar futballal kapcsolatban „mindenevő” nyugdíjas a hétközi játéknapon Dárdaiék müncheni vendégjátékát követte volna figyelemmel, de mivel ezzel egy időben rendezték a honi élvonal nagy meccsét is, rövid vívódást követően a Vidi-Fradit választotta. Nézte is éber figyelemmel huszonöt percen keresztül, aztán levett egy kazettát a polcról. Koros készüléke kisvártatva már az osztrák-magyar Eb-mérkőzés szalagját cincálta.
Béla bácsinak Szalai és Stieber góljai között csakugyan eszébe jutott, mit ötlött ki a nagy nyári örömködés közepette: a fejébe vette, hogy sokévnyi távolmaradás után újra visszatér a lelátóra. Bár tudta, hogy ez a foci már nyomokban sem emlékeztet azokra az időkre, amikor ő rendszeresen a Népstadion lépcsőit taposta, az eső áztatta nyitányon ott volt az Illovszkyban az Újpest-Vasason, majd a Bozsikban a Honvéd-Fradin és még kétszer a régi sikereit megidéző Vasas hazai találkozóján. Élmény az volt újra, ha futball nem is.
Most Fradi-Újpest következik. Bélát egész ősszel foglalkoztatta a derbi gondolata, döntését mégis megnehezíti, hogy manapság a Fradi találkozóinak megtekintését regisztrációhoz kötik. Az öreg tisztességben megőszült semleges szurkolóként nem szívesen köteleződne el ilyenformán, a szög azonban akkor bújt ki a zsákból, amikor fiának kerek perec bevallotta: maceraként éli meg a jegyvásárlás feltételeként előírt procedúrát.
Béla bácsi tegnap este még megnézte a német bajnokit, ám közben végig arra gondolt: lehetséges, hogy csak ő reagálja túl ezt az egyszerű kérdést, s a legjobb lenne, ha kora este kisétálna az Üllői útra, s jegyet váltana, mint az a pár ezer drukker, aki így tesz? Mindenesetre ma reggelig nem döntötte el, estig azonban még van ideje kitalálni. Mint ahogy a távol maradó ezreknek is.
