Nem szeretnék ünneprontó lenni, de kikívánkozik belőlem őszinte idegenkedésem attól az eksztázistól, melyet látnunk kellett a magyar labdarúgók franciaországi szereplése körül. Meggyőződésem, hogy nem spontán lelkesedésnek voltunk tanúi, hanem felülről irányított, gerjesztett hangulatkeltésnek. Nem állítom, hogy az öröm, a lelkesedés tettetett volt, de ez mesterségesen felfokozott formában jutott kifejezésre. Bizonyára a trianoni revízió sem tudna ekkora eufóriát kiváltani. Az eksztázis-sorozat szervesen illeszkedett abban a fesztivál-rendbe, melyet manapság napi szinten rendeznek országszerte az emberek szórakoztatására. Valójában azért, hogy eltereljék az indulatokat a napi gondokról. Ezek az ünneplések arra szolgálnak, hogy feledtessék a báránylelkű néppel az éhezést, állástalanságot, jövőnélküliséget, a kriminális oktatási és egészségügyi helyzetet. Úgy gondolom, a magyar csapat a pályán megtett mindent, ami tehetségéből, fegyelméből, lelkesedéséből futotta. Csodát nem várhattunk tőlük. A csapat teljesítményét illett ünnepléssel honorálni, meg akkor is, ha kiesett a nyolcaddöntőben. A súlyos gondokról el lehet ideig-óráig terelni a figyelmet fesztiválokkal, labdarúgó-tébollyal, de a cérna, mely átmenetileg összeférceli a különböző társadalmi érdekeket, egyre csak vékonyodik..