A minap megjelent a Népszavában egy karikatúra. Pápai Gábor rajzán a hatalmas termetű Piedone (Bud Spencer) karol át öles karjaival egy fát, és veti oda a hanyatt-homlok iszkoló őröknek: „Én a Ligetvédőkkel vagyok!”
Ezt szeretnénk. Hogy jöjjön egy hős, és oldja meg. Csapjon szét a rosszak között, csináljon rendet, vidáman és magabiztosan, ahogy Piedone szokta. Hiszen a közvélemény-kutatások szerint a budapestiek háromnegyede nem ért egyet azzal, amit a Ligettel terveznek. A kormánybiztos mégis elmondhatta: „tiltakozók szűk, garázda csoportja” áll csak szemben velük.
Érthető. Nem érünk rá mindnyájan éjjel-nappal odakint táborozni, átlagpolgár nemigen láncolja magát semmihez, nem mászik fel a kémény tetejére, hogy onnan buzdítsa a többieket. Mi nem vagyunk rasztahajú énekesek, ez nekünk túl sok. Több tízezred magammal én is aláírtam mindenféle petíciót, részt vettem demonstrációkon, de ha most ott is lettem volna, valószínűleg nem mászom ablakba vagy tetőre. Ebben a korban elég hülyén festenék forradalmárként. Tuti, hogy lepotyogtam volna, tűzoltók és rendőrök nélkül is. Arra meg végképp nem vágyom, hogy kipróbáljam: töri-e az ember csuklóját a bilincs, és milyen az éjszaka egy kórház zárt osztályán. Csinálja inkább Komáromy Gergely, ő úgyis olyan hippis. Aki ugyan a végén önként lemászott, de az ígéretek ellenére mégis leteperték, és úgy téve, mintha nem tudnák, mit keresett a magasban, öngyilkosjelöltként vitték a pszichiátriára. („Száll a kakukk fészkére a Ligetben” - írta egy internetes portál.) Vagy csinálja tényleg Piedone. De kellett valaki, aki nem hagyja elsunnyogni: az új Közlekedési Múzeum alatt 8000 négyzetméteres mélygarázs, 9000 négyzetméteres föld alatti kiállítóterem, mellette meg valami hivatal csodapalotája épül. A sok földbe épített betontól megváltozik a talaj vízáteresztő képessége, a kivágott fák mellett mások is elpusztulhatnak.
Sándor Mária is helyettünk lett hős. Ő is „kiállt a kéményre”, muszáj volt figyelni rá, mint egy sudár fekete felkiáltó jelre. Könnyen eltalálható célponttá vált. Hiába a munkaerőhiány, szakmájában nem kapott állást, társait fenyegették. Már halálosan kimerült, remeg a hangja, könnyen elsírja magát. Ilyenkor örül csak igazán a média: „Hú, de hiteles!” Mi meg ülünk a tévé előtt, és nézzük, ropit rágva, mint a moziban.
A demonstrációra felhívásában azt írta: „Nincs más választásunk.” „Az EMMI mostohagyerekei vagyunk.” Na, nem mintha volnának édesgyerekei, akikkel jól bánik. Hétszentség, hogy nem ígértek volna gyorsan béremelést, ha a fekete nővérek nem lármázzák fel a nyilvánosságot. Béremelést, ami jó, hogy van, de sokan kimaradnak belőle, és a kórházak lepusztult állapotán, az eldugult WC-n, a csöpögő zuhanyon, az omló vakolaton nem fog segíteni. Mária mesélte, hogy amikor a különböző szervezetek a hiánycikknek számító gumikesztyű- vagy pelenka-adományt vitték a kórházakba, a főnökség sok helyen alig engedte be őket, pedig a zárt ajtók mögött a nővérek páros lábbal ugráltak, hogy végre lesz kesztyű, és nem kell egyik babától a másiknak lopkodni a pelenkát.
Demonstrálni felesleges – mondja a minisztérium -, a kormány megold mindent. Na persze. Két csodafegyver is van. Az egyik az egészségügyi „KLIK”-ek feltalálása. Itt kancelláriáknak hívják, ők veszik át a kórházaktól nemcsak a beszerzéseket és a pénzügyeket (ebben még lehetne némi ráció), hanem a munkáltatói jogokat és a karbantartás - akár a takarítás - szervezését is. Ők döntik el, melyik kórházi osztályt kell bezárni. Egy kancellária 1-1,5 millió ember egészségügyi ellátását koordinálná, mi az neki. Tessék szíves a jövőben könnyen centralizálható, a központból átlátható egyen-betegségeket kapni, az egyénieskedésnek itt sincs helye. A másik remek ötlet: a kórházak tehermentesítésére az idős, krónikus betegeket átvezényelnék a szociális otthonokba. Még ezt is lehetne emberségesen csinálni, csakhogy akkor ott lenne szükség jól képzett ápolókra, de honnan? A kormánynak esze ágában sem volt ezen túlzottan idegeskedni (még a végén megbetegedtek volna), inkább végtelen leleménnyel találták meg az újabb sarcok lehetőségét. Akit a kórházból áttesznek egy idősgondozóba, már fizetni fog. A díj behajtható a nyugdíjason, vagy – mint a jogszabályokban bebiztosították - a gyerekén.
Ez sem rossz, de nekem jobb ötletem van. Totális megoldás kell. A városligeti tiltakozások és az egészségügy problémáját. mint Gordius csomóját egybekötve kell átvágni. A Ligetért hőzöngőket, ha úgy sincs jobb dolguk, át kell vezényelni a kórházakba. Helyes szemszögből nézve az aktivista elmeosztályra hurcolása nem más, mint nagyszabású kísérlet, amely ebbe az irányba mutat. A zenész egy gyógyszerfüggő, a megvonástól szenvedő fiúval találta magát egy szobában, és azt ápolgatta-vigasztalta-jógáztatta egész éjjel. Az agyonhajszolt nővéreknek erre úgysem lehetett idejük. A kórházigazgató meg is kérte, jöjjön máskor is a pszichiátriai betegekhez koncertezni. Később szerintem a kötözésbe is beletanulhatna.
Megnyugodhatunk: nincs teendőnk. A helyettünk-hősök bevethetők bárhová. Ha már Piedone, szegény, eltávozott.
